„Ha akarom, kidobom, és soha többet nem engedem be!” – Amikor a nagymamám nem hajlandó elfogadni a vőlegényemet

– Ha akarom, kidobom, és soha többet nem engedem be! – csattant fel a nagymamám, miközben remegő kézzel tette le a kávéscsészét az asztalra. A porcelán csilingelt, mintha csak a feszültséget akarta volna visszhangozni a konyhában. Ott ültem vele szemben, a vőlegényem, Gergő pedig némán állt az ajtóban, mintha bármelyik pillanatban menekülni készülne.

– Mama, kérlek… – kezdtem halkan, de már tudtam, hogy hiába. Az utóbbi hónapokban minden beszélgetésünk ugyanoda futott ki: ő nem hajlandó elfogadni Gergőt. Nem számít, hogy mennyire szeretjük egymást, vagy hogy mennyi mindent tett már értem. A nagymamám számára ő csak „az a fiú”. Soha nem mondja ki a nevét. Még akkor sem, amikor Gergő segített neki felcipelni a szatyrokat a harmadikra, vagy amikor együtt főztünk neki húslevest vasárnaponként.

– Nem értem, miért kell mindig erről beszélni – sóhajtott fel mama, és az ablakon át bámult ki a szürke pesti utcára. – Régen nem így volt. Az ember tudta, kit enged be a családba. Most meg…

– Most meg mi van? – kérdeztem kissé ingerülten. – Gergő szeret engem. Tisztel téged is. Miért nem tudod legalább megpróbálni elfogadni?

– Mert érzem, hogy nem hozzád való! – vágta rá azonnal. – Nem dolgozik rendes helyen, nincs rendes családja…

– Mama! – szóltam rá élesen. – Gergő informatikus egy cégnél! És mi az, hogy nincs rendes családja? Az anyukája tanárnő, az apukája meg nyugdíjas villanyszerelő!

– Az nem ugyanaz – legyintett. – Nem olyanok, mint mi.

Gergő ekkor lépett közelebb. A hangja halk volt, de határozott:

– Erzsi néni, én tényleg szeretem Zsófit. Sosem bántanám őt.

A nagymamám csak felhúzta az orrát.

– Majd meglátjuk… De amíg én vagyok ennek a lakásnak az úrnője, azt engedek be, akit akarok.

A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta mama nevelt. Anyu korán meghalt, apu pedig külföldre ment dolgozni. Mindig azt hittem, hogy ha egyszer megtalálom azt az embert, akivel boldog lehetek, mama örül majd velem együtt. Ehelyett most úgy érzem magam, mint egy áruló.

Aznap este Gergő csendben ment haza. A villamosmegállóban álltunk egymás mellett.

– Sajnálom – mondtam neki halkan.

– Nem a te hibád – felelte. – De meddig fog ez így menni? Meddig kell még bizonyítanom neki?

Nem tudtam válaszolni.

A következő hetekben minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Mama továbbra is csak „az a fiú”-nak hívta Gergőt. Ha átjött hozzánk, mama vagy elvonult a szobájába, vagy hangosan sóhajtozott a konyhában. Egyik vasárnap ebéd közben egyszerűen felállt az asztaltól.

– Nincs étvágyam – mondta ridegen.

Gergő rám nézett. Láttam rajta, hogy megbántva érzi magát.

Egy este aztán összevesztünk mamával. Hangosabban szóltam rá, mint valaha:

– Miért csinálod ezt velem? Miért nem lehetsz egyszer az én oldalamon?

– Mert féltelek! – tört ki belőle. – Én csak azt akarom, hogy boldog légy! De ez a fiú…

– Gergő! Hívhatnád végre a nevén!

– Nem fogom! – jelentette ki makacsul.

Aznap este sírva feküdtem le aludni. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek: két tűz között vergődtem a szerelmem és az egyetlen családom között.

Közben Gergő is egyre feszültebb lett. Egyik este azt mondta:

– Zsófi, én szeretlek… de nem akarok úgy élni, hogy mindig csak tűrök és bizonyítok valakinek, aki sosem fog elfogadni.

A szívem összetört. Tudtam, hogy igaza van.

Egy hét múlva ultimátumot kaptam mamától:

– Ha idehozod még egyszer azt a fiút, elmehettek mindketten! Ez az én lakásom!

Ott álltam az előszobában, kezemben Gergő kabátjával. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Mama… tényleg ezt akarod?

Nem válaszolt. Csak becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este Gergővel albérletet kerestünk. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és eljöttem otthonról.

Azóta eltelt három hónap. Mama nem keresett. Néha látom őt a piacon messziről: mintha észre sem venne.

Gergővel boldogok vagyunk – de valami mindig hiányzik. A családom.

Vajon jól döntöttem? Lehet-e valaha is hidat építeni két generáció közé? Vagy örökre elveszítettem azt az embert, aki felnevelt? Ti mit tennétek a helyemben?