Anyósom szerint rossz anya vagyok, mert nem sétáltatom eleget a gyerekeimet – Egy nap, amikor minden a feje tetejére állt

– Hát ezt nem hiszem el, Zsófi! – csattant fel anyósom, ahogy beléptünk a lakásba. – Harminc perc séta? Az semmi! Régen mi órákat töltöttünk a szabadban, nem csoda, hogy a mai gyerekek ilyen nyűgösek.

A hangja élesen visszhangzott a konyhában. A gyerekek még le sem vették a cipőjüket, máris éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Minden porcikámmal próbáltam nyugodt maradni, de az arcomon biztosan látszott a feszültség.

– Anya, fáradt vagyok – nyafogta Bence, miközben lerúgta a cipőjét. Lili már a kanapéra vetette magát, és azonnal bekapcsolta a tévét. Én meg csak álltam ott, két gyerekkel és egy anyóssal, aki úgy nézett rám, mintha legalábbis elfelejtettem volna megetetni őket.

– Zsófi, te tényleg azt hiszed, hogy ennyi elég nekik? – folytatta. – Amikor Gábor kicsi volt, minden délután legalább két órát sétáltunk. Nem volt tévé, nem volt telefon, csak a természet!

Éreztem, ahogy forr bennem a düh. Gábor – a férjem – persze ilyenkor mindig eltűnik valahol, mintha csak megérezné a vihar előszelét. Most is a dolgozószobában bújt el, az ajtó mögül hallatszott a billentyűk kopogása.

– Anyu, próbálok mindent megtenni – szólaltam meg végül halkan. – De ma is dolgoztam délelőtt, aztán főztem, most pedig végre sikerült kimozdulni velük. Nem lehet mindig mindent tökéletesen csinálni.

– Ez csak kifogás! – vágott vissza anyósom. – A gyerekek egészsége mindennél fontosabb. Ha nem mozognak eleget, el fognak hízni! Nézd csak meg Lilit, már most is kicsit pufókabb, mint kéne.

Ez volt az a pillanat, amikor majdnem elsírtam magam. Lili csak hat éves, és már most azt hallja, hogy nem elég vékony. Bence is rám nézett nagy szemekkel, mintha azt várná, mikor robbanok fel.

– Elég legyen! – szóltam végül keményebben, mint szerettem volna. – Nem akarom, hogy így beszélj róluk. És rólam sem.

Anyósom sértődötten összefonta a karját.

– Én csak jót akarok nekik. De ha te jobban tudod…

Aztán kivonult a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót. A csend szinte fájt.

Leültem a gyerekek mellé. Lili odabújt hozzám.

– Anya, én nem vagyok kövér, ugye?

– Nem, kicsim – suttogtam remegő hangon. – Te pont olyan vagy, amilyennek lenned kell.

Bence is odakucorodott mellénk.

– Miért kiabált veled nagyi?

– Néha az emberek aggódnak értünk, de nem mindig tudják jól kimutatni – próbáltam magyarázni.

Közben azon gondolkodtam: vajon tényleg rossz anya vagyok? Tényleg nem teszek meg mindent? Vagy csak túl sokat akar mindenki tőlem? Az anyósom sosem dolgozott annyit, mint én. Ő otthon volt Gáborral egész nap. Nekem viszont ott van a munka is – online marketingesként dolgozom egy budapesti cégnél –, és persze minden házimunka rám marad. Gábor segít ugyan néha, de legtöbbször csak este ér haza.

A parkban ma egyébként jól éreztük magunkat. A gyerekek hintáztak, futkároztak, még egy kis pikniket is tartottunk. Persze Bence elesett és lehorzsolta a térdét, Lili pedig összeveszett egy másik kislánnyal egy játékautón. De ezek mindennapos dolgok. Hazafelé már alig bírták az utat – Bence majdnem elaludt a babakocsiban –, én pedig büszke voltam magamra: végre sikerült egy kis időt együtt töltenünk.

De most itt ülök a kanapén két szipogó gyerekkel és egy sértődött anyóssal a másik szobában. Vajon tényleg ennyire rosszul csinálom? Miért érzem mindig úgy, hogy bármit teszek, az sosem elég?

Később Gábor is előkerült.

– Mi történt? – kérdezte fáradtan.

– Semmi különös – feleltem keserűen. – Csak anyukád szerint rossz anya vagyok.

Gábor sóhajtott.

– Ne foglalkozz vele. Mindig mindent jobban tud.

De én nem tudtam csak úgy elengedni. Mert valahol mélyen ott motoszkált bennem: mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg nem vagyok elég jó?

Este lefektettem a gyerekeket. Lili még egyszer megkérdezte:

– Anya, holnap is megyünk sétálni?

– Ha szeretnétek, igen – mosolyogtam rájuk erőltetetten.

Aztán leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé. Vajon hány magyar anya érzi magát így nap mint nap? Hányan gondolják azt esténként: vajon elég jó voltam ma? Vajon tényleg mindig másoknak kell megfelelnünk?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire fontos minden nap órákat sétálni? Vagy inkább az számít, hogy együtt legyünk és szeressük egymást?