„Nem bírom tovább, hogy anyám velünk lakik” – Egy anya vallomása a családi összezártságról és a határok kereséséről

– Nem fogok egy szobában aludni veletek, Zsuzsa! – csattant fel anyám, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel. A gyerekeim, Dóri és Ádám, némán ültek a kanapén, a férjem, Gábor pedig csak sóhajtott egyet, és kinézett az ablakon. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Már megint itt tartunk.

Három éve költözött hozzánk anyám, miután apám meghalt. Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti lesz. Azt mondta, nem bírja egyedül a régi lakásban, és persze nem hagyhattam magára. De mostanra minden nap harc lett. Négyen vagyunk Gáborral és a két kamasz gyerekkel egy háromszobás panelban Újpesten. Anyám ragaszkodik hozzá, hogy saját szobája legyen – szerinte ez neki jár –, de így a gyerekeknek közös szobán kell osztozniuk, mi pedig Gáborral már hónapok óta a nappaliban alszunk egy kihúzható kanapén.

– Anya, kérlek… – próbáltam higgadt maradni –, mindannyian kényelmetlenül vagyunk így. Nem lehetne legalább megbeszélni valami kompromisszumot?

– Kompromisszum? – vágott vissza. – Én már eleget kompromisszumoskodtam egész életemben! Most végre nekem is jár egy kis nyugalom.

Dóri felpattant.
– Nekem elegem van ebből! – kiabálta, és becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

Ádám csak halkan motyogott:
– Nekem is…

Gábor odalépett hozzám, halkan súgta:
– Ezt így nem lehet tovább csinálni, Zsuzsa. Lassan szétesik a család.

A könnyeimet nyeltem vissza. Hogy jutottunk idáig? Mindig azt hittem, erős vagyok. Hogy majd én leszek az, aki összetartja a családot. De most úgy érzem, minden nap egy újabb csata.

Anyám egész nap otthon van. Mindenbe beleszól: hogyan főzök, hogyan nevelem a gyerekeket, még abba is, hogy Gábor mikor jön haza. Néha úgy érzem, mintha újra kislány lennék, akit rendreutasítanak. A gyerekeim is szenvednek: Dóri tizennégy éves, most kezdett el igazán lázadni. Ádám tizenhat, de inkább bezárkózik a számítógép elé, csak ne kelljen részt vennie a veszekedésekben.

Egyik este Gábor leült mellém a konyhában.
– Zsuzsa, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Én szeretem anyádat, de…
– Tudom – vágtam közbe –, én is szeretem. De mit tegyek? Nem hagyhatom magára.
– De magunkat sem hagyhatjuk tönkremenni – mondta halkan.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Forgolódtam a kanapén, hallgattam anyám horkolását a másik szobából. Eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai: anyám mindig mindent megtett értünk. Most meg… most meg úgy érzem, ő az oka annak, hogy minden szétesik körülöttem.

Másnap reggel Dóri odajött hozzám.
– Anya… nem lehetne, hogy nagyi visszaköltözik a régi lakásába? Vagy valami otthonba?
A szívembe martak a szavai.
– Dóri! Ő az én anyám!
– És mi vagyunk a te családod! – vágott vissza könnyes szemmel.

Egész nap ezen gondolkodtam. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálok mindenkinek megfelelni?

Este leültem anyámmal beszélgetni.
– Anya… beszélnünk kellene arról, hogyan tovább. Látod te is, hogy ez így senkinek sem jó.
– Mit akarsz mondani? Hogy menjek el? Hogy útban vagyok?
– Nem ezt mondtam… csak…
– Tudod mit? – vágott közbe dühösen. – Ha ennyire terhemre vagyok, majd keresek magamnak valami megoldást!

Másnap reggel már csomagolt. Dóri és Ádám némán nézték. Gábor rám nézett: „Biztos ezt akarod?”

Nem ezt akartam. Csak azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen. De lehet ilyen helyzetben jót tenni?

Végül anyám egy idősek otthonába költözött Zuglóban. Hetente látogatom. Minden alkalommal bűntudatom van: mintha cserbenhagytam volna őt. A gyerekeim boldogabbak lettek, Gáborral is újra közelebb kerültünk egymáshoz… de valami örökre megváltozott bennem.

Néha azon gondolkodom: lehet-e jól dönteni ilyen helyzetben? Vagy mindig valaki sérül? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg önző voltam?