„Csak te tudod őket kezelni, anya!” – Egy magyar édesanya harca a különleges gyerekeivel

– Anya, csak te tudod őket kezelni! – kiáltotta Dóri, a nagyobbik lányom, miközben a játszótér szélén álltam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A két kisfiam, Marci és Bence, épp akkor futottak össze egy másik kisgyerekkel a homokozóban. A másik anyuka szúrós szemmel nézett rám, mintha azt mondaná: „Miért nem tudod megnevelni őket?”

A szívem összeszorult. Már megint. Minden alkalommal, amikor kimozdulunk, történik valami. Marci hiperaktív, Bence pedig autista. Együtt olyanok, mint egy vihar: kiszámíthatatlanok, hangosak, és néha félelmetesek mások számára. De nekem ők a világ közepe.

– Bocsánatot kérek, nem akartak rosszat – mondtam halkan a másik anyukának, miközben próbáltam szétválasztani a fiúkat. Ő csak megrázta a fejét, és elhúzta a gyerekét.

Dóri odalépett hozzám, és megszorította a kezem. – Ne sírj, anya! Csak te tudod őket kezelni. Apa sem bírja sokáig velük.

Eszembe jutott az előző hétvége. Péter, a férjem, megpróbált egyedül elvinni őket a parkba. Fél óra múlva hívott: „Zsuzsi, gyere gyorsan! Nem bírom tovább!” Mire odaértem, Marci egy fán lógott, Bence pedig a bokrok között bújt el és nem akart előjönni. Péter arca vörös volt az idegességtől.

Otthon sem könnyebb. Minden reggel harc az öltözködés, az evés, az indulás az óvodába. Marci nem akar ruhát venni, Bence csak egyféle müzlit hajlandó megenni. Dóri próbál segíteni, de ő is csak egy gyerek.

A családban is sok a feszültség. Anyósom szerint mindent rosszul csinálok. – Régen nem volt ennyi hiszti! Egy pofon megoldaná – mondja gyakran. Én pedig próbálom elmagyarázni neki, hogy Marcinak és Bencének másra van szüksége. Szeretetre, türelemre.

Egyik este Péterrel összevesztünk. – Nem bírom tovább ezt a káoszt! – csattant fel. – Miért pont mi kaptuk ezt a sorsot? Miért nem lehetnek normálisak?

– Ők is normálisak! Csak mások! – kiabáltam vissza könnyek között.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak én tudom őket kezelni? Mi lesz velük, ha egyszer nem leszek?

Másnap reggel Dóri odabújt hozzám. – Anya, ne aggódj! Szeretlek téged is, Marcit is, Bencét is. És majd én is segítek neked mindig!

A szívem megtelt melegséggel, de a félelem nem múlt el. Az óvodában is nehéz. Az óvónők gyakran panaszkodnak: – Marci nem figyel az órán, Bence nem akar részt venni a közös játékban.

Próbálok mindent megtenni: fejlesztő tornára hordom őket, beszélgetek pszichológussal, olvasok könyveket. De néha úgy érzem, mindenki csak hibát keres bennem.

Egy nap az egyik anyuka odajött hozzám az utcán. – Zsuzsi, hogy bírod ezt? Én már rég feladtam volna.

– Nincs választásom – feleltem halkan. – Ők az én gyerekeim.

Azóta sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg csak én tudom őket szeretni? Vagy egyszer majd más is meglátja bennük azt a csodát, amit én látok?

Este lefekvés előtt Marci odabújt hozzám.
– Anya, te vagy a legjobb anya a világon!

Bence is megsimogatta a kezem.
– Szeretlek!

Elmosolyodtam könnyes szemmel.

Vajon tényleg csak én tudom őket kezelni? Vagy egyszer majd megtanulja ezt más is? Ti mit gondoltok erről?