„A bátyám 43 éves, nőtlen, és anyánk keze mindebben benne van” – Egy család titkai, amikről senki sem beszél

– Gábor, mikor hozol már végre valakit haza? – Anyám hangja élesen hasít bele a vasárnapi húsleves illatába. A kanál megáll a levegőben, mindenki rám néz, mintha én tudnám a választ. Gábor csak halkan sóhajt, és a tányérját bámulja. Már megint itt tartunk.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy Gábor különleges. Ő volt az okosabb, a csendesebb, aki sosem keveredett bajba. Tíz évvel idősebb nálam, így inkább volt apapótlék, mint testvér. De ahogy felnőttem, egyre inkább láttam: Gábor nem különleges, csak nagyon magányos.

Anyánk mindig mindent elintézett helyette. Ha elfelejtette a tornazsákot, anyu vitte utána az iskolába. Ha nem volt kedve menni osztálykirándulásra, anyu írta az igazolást. És amikor Gábor első barátnője, Eszter szakított vele az egyetem alatt, anyu napokig főzte a kedvenc ételeit, és azt mondogatta: „Nem érdemelt meg téged az a lány.”

Most, 43 évesen Gábor még mindig otthon lakik. Van jó állása egy informatikai cégnél, de minden nap ugyanaz: munka, hazajön, vacsora anyával, tévé. Néha elmegy futni vagy sétálni a kutyával. Barátai alig vannak. És minden vasárnap ebédnél anyánk újra és újra felhozza: „Mikor lesz már unokám?”

– Anya, hagyd már – szólok közbe egyszer, de ő rám förmed:
– Te ezt nem érted! Egy férfi nem lehet örökké egyedül!

Gábor csak ül némán. Néha látom rajta, hogy mondana valamit, de aztán mégis lenyeli a szavakat. Én is lenyelem a sajátjaimat. Mert tudom: ha kimondanám, amit gondolok – hogy anyánk sosem engedte igazán felnőni –, abból csak veszekedés lenne.

Egyik este leülök Gábor mellé a nappaliban. A tévé halkan zümmög.
– Te boldog vagy így? – kérdezem halkan.
Gábor vállat von.
– Nem tudom… Néha azt érzem, hogy valami hiányzik. De azt is érzem, hogy… mintha nem lenne jogom mást akarni.
– Miért ne lenne jogod?
– Mert anya… – elakad a hangja. – Mindig azt mondta, hogy én vagyok az ő mindene. Hogy nélkülem nem tudna élni.

Csend lesz köztünk. Érzem a súlyt a mellkasomban.

Másnap reggel anyánk kávét főz nekünk. Gábor már elment dolgozni.
– Olyan nehéz mostanában vele – sóhajtja anyu. – Nem beszél velem semmiről.
– Talán hagynod kéne egy kicsit…
– Mit hagyjak? Hogy elrontsa az életét?

Nem mondok semmit. De belül ordítok.

A családunkban mindenki fél kimondani az igazat. Hogy Gábor nem azért magányos, mert nem talál nőt – hanem mert sosem tanulta meg, hogyan kell önállóan élni. Hogy anyánk szeretete fojtogató volt – és most is az.

Egyik este Gábor később jön haza. Látom rajta: valami történt.
– Találkoztam egy lánnyal – mondja halkan.
Felkapom a fejem.
– És?
– Egész este beszélgettünk… De amikor szóba került az anyuval való kapcsolatom… láttam rajta, hogy megijedt.
– Mit mondtál neki?
– Hogy még otthon lakom. Hogy anyuval vacsorázom minden este. Hogy…
Elhallgat.
– Szerinted ez normális? – kérdezi tőlem hirtelen.
– Nem tudom – válaszolom őszintén. – De azt tudom, hogy változtathatsz rajta.

Gábor elmosolyodik, de szomorúan.
– Félek… Ha elköltözöm, anya teljesen összeomlik.

És itt van a csapda: anyánk egész életében azt tanította nekünk, hogy nélküle nem boldogulunk – de valójában ő az, aki nem boldogul nélkülünk.

Egy héttel később Gábor bejelenti: albérletet nézett ki magának. Anyánk sírva fakad.
– Elhagysz engem? Egyedül hagysz ebben a nagy házban?
Gábor csak áll némán. Életemben először látom rajta: most tényleg felnőtt.

Azóta ritkábban jár haza. Anyánk panaszkodik: „Bezzeg régen minden este együtt vacsoráztunk!” Én pedig próbálok közvetíteni közöttük – de érzem, hogy valami végleg megváltozott.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hányan élnek úgy, hogy nem mernek elszakadni attól, akihez egész életükben kötötték őket? És vajon lehet-e valaha igazán szabadnak lenni úgy, hogy közben nem veszítjük el egymást?

Ti mit gondoltok? Lehet-e egyszerre szeretni és elengedni valakit? Vagy örökre rabjai maradunk annak a szeretetnek, ami néha inkább lánc?