„A fiam elfordult tőlem az unokám születése után – csak később értettem meg, miért”

– Már megint itt vagy, anya? – kérdezte Gergő, miközben a bejárati ajtóban állt, karján az újszülött kisfiával, Áronnal. A hangjában fáradtság volt, de valami más is: egyfajta távolságtartás, amit sosem tapasztaltam korábban.

A szívem összeszorult. Mindig azt hittem, hogy a szülő-gyermek kapcsolat olyan, mint egy láthatatlan fonál: bármi történjék is, összeköt minket. Amikor Gergő megszületett, az egész életem körülötte forgott. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, és minden erőmmel azon voltam, hogy neki mindene meglegyen. Ott voltam mellette minden betegségénél, minden iskolai fellépésénél, minden csalódásánál.

Most pedig ott álltam az ajtóban, és úgy éreztem magam, mint egy idegen.

– Csak hoztam egy kis levest – próbáltam mosolyogni. – Tudom, hogy mostanában keveset alszotok.

Gergő sóhajtott. – Köszönöm, de most inkább pihennénk. Majd hívlak.

Aztán becsukta az ajtót. Ott maradtam a lépcsőházban a leveses dobozzal a kezemben, és nem értettem semmit.

Azóta minden megváltozott. Hetekig csak üzeneteket kaptam: „Elfoglaltak vagyunk.” „Majd jelentkezünk.” „Most nem alkalmas.” Az unokámat alig láttam. A barátnőim kérdezgették: „Na, milyen nagymama vagy?” És én csak mosolyogtam, miközben belül egyre jobban fájt.

Egyik este végül nem bírtam tovább. Felhívtam Gergőt.

– Fiam, beszélnünk kell – mondtam remegő hangon. – Mi történt? Miért zártál ki az életedből?

Sokáig hallgatott a vonal másik végén.

– Anya… nem akarok veszekedni – mondta végül halkan.

– Nem akarok veszekedni! Csak tudni szeretném, mit rontottam el! – kiáltottam kétségbeesetten.

– Mindent akarsz irányítani – tört ki belőle hirtelen. – Mindig mindent jobban tudsz! Most is… Minden nap felhívsz, mindenbe beleszólsz. Nem hagyod, hogy én legyek apa! Hogy mi legyünk család.

Megdermedtem. Soha nem gondoltam volna, hogy így lát engem.

– Én csak segíteni akartam… – suttogtam.

– Tudom – felelte Gergő fáradtan. – De néha azzal segítenél a legtöbbet, ha hagynád, hogy magunktól csináljuk végig. Hogy hibázzunk. Hogy megtanuljuk.

Letettem a telefont, és órákig ültem a sötétben. Visszagondoltam mindenre: ahogy mindig én döntöttem helyette gyerekkorában; ahogy sosem hagytam igazán önállósodni; ahogy most is mindent el akartam intézni helyettük. Rájöttem: talán tényleg túl sokat akartam adni… és ezzel elvettem tőlük valamit.

Másnap reggel hosszú üzenetet írtam Gergőnek:

„Sajnálom, ha túl sok voltam. Nehéz volt elengedni téged, mert te vagy az egyetlen fiam. De most már értem. Szeretlek benneteket, és itt vagyok, ha szükségetek van rám – de csak akkor jövök, ha hívtok.”

Nem válaszolt rögtön. Napokig csak vártam és vártam. Aztán egyszer csak csöngött a telefonom: Gergő hívott.

– Anyu… Áron most aludt el. Ha van kedved, átjöhetsz egy kávéra.

A hangja melegebb volt, mint hetek óta bármikor.

Azóta lassan újraépítjük a kapcsolatunkat. Megtanultam visszalépni – néha nehéz, de próbálom elfogadni: már nem vagyok mindenben nélkülözhetetlen. És talán ez így van rendjén.

Néha mégis elgondolkodom: vajon hány szülő követi el ugyanezt a hibát? Hányan nem veszik észre időben, hogy a szeretet néha azt is jelenti: hagyni kell menni a gyereket?

Ti mit gondoltok? Könnyű elengedni azt, akit a legjobban szeretsz?