Amikor a család kevés: A szüleim a közelben laknak, mégis bébiszitterre van szükségem – Vajon miért nem segítenek?

– Eszter, ne haragudj, de most nem tudok átmenni – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben Marci a lábamba kapaszkodva sírt. – Tudod, apáddal épp most nézzük a sorozatunkat, és olyan régen volt már egy nyugodt esténk.

A szívem összeszorult. Megint. Már harmadszor kértem meg őket ezen a héten, hogy vigyázzanak egy órára a kisfiamra, hogy legalább el tudjak menni a boltba vagy lezuhanyozni nyugodtan. De mindig volt valami kifogás. Néha úgy érzem, mintha csak teher lennék nekik.

Gergővel öt éve vagyunk együtt. Együtt jártunk az ELTE-re, ott ismerkedtünk meg egy szemináriumon. Mindketten szerettünk volna családot, de azt hittük, hogy ha majd megszületik Marci, minden könnyebb lesz, mert a szüleink közel laknak. Anyám mindig azt mondta: „Majd segítünk mindenben!” De amikor tényleg szükség lett volna rájuk, mintha eltűntek volna.

– Miért nem hívod fel megint anyukádat? – kérdezte Gergő fáradtan, miközben az asztalnál ült és dolgozott. – Tudod, hogy nekem ma bent kell maradnom tovább.

– Már hívtam – válaszoltam halkan. – Nem érnek rá.

Gergő csak bólintott, de láttam rajta, hogy ő is csalódott. Mindketten dolgozunk, de én home office-ban vagyok itthon Marcival. Ez azt jelenti, hogy egész nap próbálom egyensúlyozni a munkát és az anyaságot. Néha már azt sem tudom, mikor ettem utoljára rendesen.

A barátnőim irigyeltek: „De jó neked, hogy a szüleid ilyen közel vannak!” – mondták mindig. De ők nem tudják, milyen érzés az, amikor mindenki azt hiszi, hogy neked könnyű, miközben minden nap egy harc.

Egyik este Gergő későn ért haza. Marci már aludt, én pedig a kanapén ültem és sírtam. Gergő leült mellém.

– Mi bánt ennyire? – kérdezte halkan.

– Úgy érzem, mintha nem lennék elég jó anya – suttogtam. – Mindenki azt mondja, hogy a család segít majd… De miért nem segítenek? Miért érzem magam ennyire magányosnak?

Gergő átölelt. – Nem veled van a baj. Szeretnek téged… csak másképp gondolkodnak.

Másnap reggel újra próbálkoztam. Felhívtam apámat.

– Szia apa! Tudnál ma vigyázni Marcira egy órát? Csak el kellene mennem orvoshoz.

– Hát… tudod kislányom, anyáddal most terveztük be a piacot. És utána még el kell mennünk a postára is…

Letettem a telefont és csak néztem magam elé. Vajon tényleg ennyire elfoglaltak? Vagy csak nem akarnak részt venni az életünkben?

Aztán eszembe jutottak a gyerekkori emlékeim. Anyám mindig azt mondta: „Mi mindent feláldoztunk érted.” Akkoriban azt hittem, ez természetes. Most viszont úgy érzem, mintha ők már letették volna a lantot – most már csak magukkal akarnak foglalkozni.

Egyik nap végső elkeseredésemben felhívtam egy bébiszittert. Egy fiatal lány jött át hozzánk, Zsófi. Kedves volt Marcival, és végre volt egy órám magamra. De amikor este anyám megtudta, hogy idegenre bíztam a gyerekemet, felhívott.

– Eszter! Hogy tehetted ezt? Egy vadidegenre bízod Marcit? Mi lesz így belőle? – kiabálta a telefonba.

– Anya! Nektek sosem jó semmi! Ha titeket kérek meg, sosem értek rá! Most végre volt egy kis időm magamra…

– Mi nem vagyunk bébiszitterek! – vágta rá anyám sértetten. – Nekünk is jogunk van élni!

Letettem a telefont és remegtem az idegtől. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak túl sokat várok el?

Azóta Zsófi rendszeresen jön hozzánk. Marci szereti őt, én pedig végre tudok dolgozni és néha pihenni is. De minden alkalommal bűntudatom van. Mintha cserbenhagytam volna a családomat… vagy ők hagytak volna cserben engem?

A barátnőim közül többen is hasonló helyzetben vannak. Egyikük mesélte: „Az én anyám is inkább utazgat mostanában… Azt mondja, ő már letudta az anyaságot.” Vajon ez egy új generációs probléma? Vagy csak mi vagyunk túl érzékenyek?

Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat, akiknek nagyszülők veszik körül a gyerekeiket – akik együtt mennek játszótérre vagy sütnek-főznek hétvégén. Nálunk ez nincs. Nálunk mindenki éli a maga életét.

De vajon így kell ennek lennie? Vajon elvárhatom-e egyáltalán a szüleimtől, hogy segítsenek? Vagy nekem kell megtanulnom elengedni az elvárásaimat?

Ti mit gondoltok? Tényleg önző vagyok, ha szeretném, hogy a családom támogasson? Vagy ez már nem elvárható ebben a mai világban?