„Amikor már nem kell az anyád… Nincs kitől bocsánatot kérni” – Egy lány vallomása az anyja sírjánál

– Miért nem érted meg végre, hogy nekem is van életem? – kiáltottam rá anyámra, miközben a nappaliban álltam, ökölbe szorított kézzel. A régi, kopott fotelban ült, haját laza kontyba fogta, arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Mellette ott ült az unokahúgom, Zsófi, aki gyakran járt át hozzá, és mindent tudott anyám betegségeiről. Én viszont csak ritkán mentem, mindig volt valami kifogásom: munka, gyerekek, fáradtság.

Anyám lassan rám nézett. – Nem azt kérem, hogy mindent feladj miattam, csak néha… néha jó lenne, ha rám is gondolnál – mondta halkan. A hangja olyan törékeny volt, mint a porcelán, amit gyerekkoromban összetörtem a konyhában. Akkor is sírt. Most is sírt.

– Mindig csak magadra gondolsz! – csattantam fel újra. – Én is fáradt vagyok! Nem tudok mindent megoldani helyetted! – A hangom visszhangzott a szobában. Zsófi rám nézett, szemében döbbenet és harag keveredett.

– Elég volt! – szólt közbe. – Nem látod, mennyire rosszul van? Miért kell mindig veszekedni?

De én már nem hallottam semmit. Csak a saját dühömet és fáradtságomat éreztem. Az ajtót becsaptam magam mögött, és elrohantam. Aznap este nem hívtam fel anyámat. Másnap sem. Aztán jött a telefonhívás: anyám rosszul lett, kórházba került. Mire odaértem, már késő volt.

Öt év telt el azóta. Most itt állok a sírjánál, a temető csendjében. A fejfán a neve: Tóth Julianna. Alatta a dátumok: 1954–2019. A kezem remegve simítom végig a hideg követ.

– Anya… – suttogom. – Bárcsak visszaforgathatnám az időt…

A temetőben minden évben ugyanazok az emberek jönnek- mennek: idős nénik virágokkal, férfiak borostás arccal, gyerekek, akik nem értik még a halált. Én is közéjük tartozom – egy lány, aki túl későn jött rá, mit veszített.

A családunkban mindig is sok volt a feszültség. Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, Lacit. Ő hamar elköltözött vidékre, ritkán járt haza. Én maradtam Budapesten, de valahogy sosem találtam meg vele a közös hangot. Mindig azt éreztem, hogy túl sokat vár el tőlem: segítsek a ház körül, vigyem orvoshoz, intézzem az ügyeit. Közben két gyereket neveltem egyedülálló anyaként, mert a férjem elhagyott minket.

Azt hittem, jogom van haragudni rá. Hogy ő tehet arról, hogy ilyen nehéz az életem. Hogy mindenki csak tőlem várja a megoldást. De most már tudom: ő csak szeretett volna közel lenni hozzám.

Az utolsó veszekedésünk után hetekig nem tudtam aludni rendesen. Folyton visszhangzott a fejemben a hangja: „Néha jó lenne, ha rám is gondolnál…” Vajon tényleg olyan önző voltam? Vagy csak túl fáradt ahhoz, hogy meglássam az ő fájdalmát?

A temetésen Laci is ott volt. Nem sírt, csak némán állt mellettem. Zsófi zokogott anyám koporsója felett. Én pedig csak bámultam a földet, és azt kívántam: bárcsak visszakaphatnék egyetlen napot vele.

Azóta minden évben kijövök ide. Virágot hozok, gyertyát gyújtok. Néha beszélek hozzá – elmondom neki, mi történt velem, hogyan nőnek a gyerekek. De sosem kapok választ.

A családban sokáig nem beszéltünk erről az egészről. Laci elzárkózott, Zsófi pedig rám haragudott: „Miért nem voltál ott vele többet?” – kérdezte egyszer egy családi ebéden. Nem tudtam mit mondani.

Mostanában egyre többet gondolok arra: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy túl késő bocsánatot kérni? Hogy már nincs kitől?

A temető csendjében csak én vagyok és anyám emléke. A bűntudat lassan marja szét a lelkemet. Próbálom megbocsátani magamnak azt az utolsó veszekedést – de nem megy.

– Anya… ha hallasz engem… bocsáss meg! – suttogom újra.

Hazafelé menet végig azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz kimondani azt a szót: „Sajnálom”? Miért várjuk meg mindig azt a pillanatot, amikor már késő?

Ti mit gondoltok? Lehet még megbocsátani magunknak akkor is, ha már nincs kitől bocsánatot kérni? Vagy örökre velünk marad a bűntudat?