„Átadtam a családi házat a fiamnak, hogy önálló lehessen – de most egyre gyakrabban kérdezem magamtól: jól tettem?”

– Anya, ezt most tényleg komolyan gondolod? – kérdezte Gergő, miközben az ablakon át nézett a kertre, ahol gyerekként annyiszor játszott. A hangjában egyszerre volt hitetlenkedés és remény.

Én csak álltam ott, a régi konyhaasztal mellett, ujjaimmal a viaszosvászon terítőt gyűrögetve. A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy ez a pillanat mindent megváltoztat. A férjem, Laci már két éve nincs velünk, és azóta minden nap egy kicsit nehezebb volt egyedül ebben a nagy házban. De most, hogy Gergő végre elköltözhetne a panelből, ahol a szomszédok minden veszekedést meghallanak, úgy éreztem, talán újra értelmet adhatok ennek az üres otthonnak.

– Igen, Gergő. Azt szeretném, ha ti költöznétek ide. Te és Zsófi. Ez a ház már nem nekem való – mondtam halkan.

Gergő nem szólt semmit. Csak bólintott, de láttam rajta, hogy kavarognak benne az érzések. Én is így voltam ezzel. Minden bútor, minden repedés a falon egy-egy emlék volt: ahogy Laci nevetve festette a plafont, ahogy Gergő és Dóri bújócskáztak a szekrény mögött. Most mindezt átadom – de vajon mit adok még át ezzel?

Az első hetekben úgy tűnt, minden rendben lesz. Gergőék boldogan költöztek be. Zsófi virágokat ültetett az ablakba, Gergő pedig lelkesen mesélte, hogyan fogja átalakítani a régi garázst műhellyé. Én pedig elköltöztem egy kis albérletbe a város másik végén.

De ahogy teltek a hónapok, valami megváltozott. Egyre ritkábban hívtak át ebédre vagy kávéra. Ha mégis mentem, mindig siettek valahova: Zsófi dolgozni, Gergő ügyeket intézni. A régi családi vasárnapok eltűntek. Egy alkalommal megpróbáltam szóba hozni:

– Gergő, nem hiányzik neked az együtt töltött idő? Régen mindig együtt ebédeltünk vasárnaponként.

– Anya, most minden más. Felnőttek vagyunk, nekünk is kell egy kis tér – felelte türelmetlenül.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tér… Hát nem ezért adtam át nekik mindent? Hogy legyen terük? De közben én magam elveszítettem azt a helyet, ahol otthon éreztem magam.

Aztán jött Dóri is, a lányom. Egyik este felhívott:

– Anya, te tényleg lemondtál mindenről? Nem gondolod, hogy Gergő kihasznál?

– Nem használ ki… csak… talán nem gondoltam végig mindent – motyogtam.

Dóri hangja kemény volt:

– Én sosem kértem volna ilyet tőled.

A családunkban mindig is voltak feszültségek. Laci halála óta mintha mindenki csak sodródna. Most pedig én is sodródtam – egyedül egy idegen lakásban, ahol minden reggel idegen illatokra ébredek.

Egyik este elmentem sétálni a régi utcánkba. Megálltam a ház előtt. Az ablakban fények égtek, hallottam Zsófi nevetését és Gergő hangját. Egy pillanatra azt hittem, ha becsöngetek, minden olyan lesz, mint régen. De aztán rájöttem: már nincs helyem ott.

Másnap reggel Gergő felhívott:

– Anya… Zsófi babát vár. Szeretném, ha te lennél az első, aki megtudja.

Örültem neki – tényleg örültem –, de közben valami összeszorult bennem. Vajon majd az unokám is csak vendégnek lát ebben a házban? Vagy egyszer majd ő is úgy érzi: az otthon nem csak falakból áll?

Azóta sokat gondolkodom azon, jól tettem-e. Vajon tényleg segítettem Gergőnek? Vagy csak elvettem magamtól azt az egyetlen helyet, ahol igazán önmagam lehettem?

Talán sosem tudom meg a választ. De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e otthon nélkül is családnak maradni? Vagy tényleg csak addig tartunk össze, amíg ugyanazok között a falak között élünk?

Ti mit gondoltok? Megéri mindent feláldozni a gyerekeinkért? Vagy néha saját magunkat is védenünk kellene?