A sors fintora: „A bátyám új felesége rabolta el a szívem, de én hűséges férj vagyok” – Egy családi dráma, ami mindent felforgatott

– Miért nézel így rá, András? – kérdezte halkan a feleségem, Zsófi, miközben a vasárnapi húsleves gőze lassan szétterült a konyhában. A hangja remegett, de próbálta leplezni. Én csak bámultam az asztal túloldalán ülő nőt, akit alig ismertem, de máris úgy éreztem, mintha egész életemben rá vártam volna.

Kata volt az. A bátyám, Gábor új felesége. Egy éve költözött hozzánk a városba, és most először ültünk így együtt, családként. A szemei mélyzöldek voltak, mint a Balaton augusztus végén, és amikor rám nézett, mintha minden gondolatomat olvasná. Próbáltam elfordítani a tekintetem, de nem ment.

– Csak… örülök, hogy végre együtt vagyunk – hazudtam Zsófinak. Ő elfordult, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem.

Az ebéd alatt minden mozdulatot figyeltem. Kata nevetése, ahogy Gábor viccein kacagott; ahogy a haját hátradobta; ahogy a villájával játszott. Aztán egyszer csak rám nézett, és egy pillanatra megállt az idő.

– András, segítenél behozni a desszertet? – kérdezte Kata. A hangja nyugodt volt, de a szemében valami más csillant meg.

A konyhában kettesben maradtunk. Éreztem az illatát, valami édes és fűszeres keverékét.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Persze – feleltem gyorsan. – Csak… rég volt ilyen családi ebédünk.

– Tudom, hogy furcsa lehet neked – mondta. – De én tényleg próbálok beilleszkedni.

A keze véletlenül hozzáért az enyémhez. Mintha áram futott volna át rajtam. Gyorsan elhúztam a kezem, de már késő volt: tudtam, hogy valami megváltozott bennem.

Aznap este Zsófi csendes volt. A gyerekek már aludtak, mi pedig némán ültünk egymás mellett a kanapén.

– Szeretsz még engem? – kérdezte váratlanul.

– Hogyne szeretnélek! – vágtam rá túl gyorsan.

– Akkor miért érzem úgy, hogy valami eltört köztünk?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és bámultam a sötét ablakot.

Az elkövetkező hetekben egyre többször találkoztunk Katával. Gábor gyakran dolgozott későig, így Kata néha átjött hozzánk segíteni a gyerekekkel vagy csak beszélgetni Zsófival. Én pedig minden alkalommal egyre jobban elvesztem benne.

Egy este Zsófi elment anyukájához, én pedig otthon maradtam a gyerekekkel. Kata átjött egy üveg borral.

– Csak egy pohár – mondta mosolyogva.

Nevettünk, beszélgettünk. Aztán egyszer csak csend lett. Kata rám nézett.

– Te is érzed ezt? – kérdezte halkan.

Nem válaszoltam. Csak bólintottam. A levegő vibrált közöttünk.

– Nem lehet – suttogtam végül. – Nem tehetjük ezt Gáborral… Zsófival…

Kata könnyei végigfolytak az arcán.

– Tudom. De olyan nehéz…

Aznap este nem történt semmi. De attól kezdve minden megváltozott. Zsófi egyre gyanakvóbb lett, Gábor pedig semmit sem vett észre. Én pedig minden nap harcoltam magammal: engedjek a vágynak, vagy maradjak hűséges ahhoz az élethez, amit felépítettem?

Egyik este Zsófi sírva tört ki:

– Mondd el az igazat! Szerelmes vagy Katába?

A szívem majd megszakadt. Nem akartam hazudni többé.

– Nem tudom… Valami történt bennem. De nem akarom elveszíteni azt, amit veled felépítettem.

Zsófi csak sírt. Másnap összepakolta a ruháit és elment pár napra a gyerekekkel.

Egyedül maradtam a gondolataimmal. Felhívtam Katát.

– Nem lehetünk együtt – mondtam neki remegő hangon. – Túl sok mindent tennénk tönkre.

Kata csak annyit mondott:

– Értem. És köszönöm, hogy őszinte voltál.

Azóta eltelt fél év. Zsófi visszajött, lassan újraépítjük a kapcsolatunkat. Gábor és Kata házassága is megmaradt, bár érzem, hogy valami örökre megváltozott köztünk mindannyiunkban.

Néha még eszembe jut Kata mosolya, de tudom: helyesen döntöttem.

Vajon hányan élték már át ezt? Hányan választják a hűséget a vágy helyett? Megéri mindig az erkölcsöt követni akkor is, ha közben belehalunk egy kicsit?