„Amikor az unokáim elmennek, megkönnyebbülök” – Egy nagymama vallomása a csendről és a magányról

– Mama, hol van a piros bögrém? – kiabálta Lili az előszobából, miközben a konyhában próbáltam rendet rakni a reggeli után. A kávém már rég kihűlt, a mosatlan edények tornyosultak, és a fejem zsongott a gyerekzsivajtól.

– A mosogatógépben, szívem! – válaszoltam fáradtan, de Lili már nem hallotta, mert közben Bence felborította a narancslét az asztalon. A lányom, Zsuzsa, épp a telefonját nyomkodta a nappaliban, és csak fél füllel figyelt ránk.

– Anya, ugye nem baj, ha ma is itt hagyom őket? Csak egy gyors megbeszélés a munkahelyemen, aztán jövök is értük – mondta Zsuzsa, miközben felkapta a táskáját.

– Persze, menjetek csak – feleltem automatikusan, de belül egyre nőtt bennem a feszültség. Vajon tényleg ezt akarom? Hogy mindig én legyek az, akire rá lehet bízni mindent?

Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Lili és Bence újra egymásnak estek. Egyikük a tévét akarta nézni, másikuk játszani szeretett volna. Én pedig próbáltam egyszerre békebírót, szakácsot és takarítónőt játszani. Néha úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan gép: mindig működni kell, sosem lehet leállni.

A délután lassan vánszorgott. Az ablakból néztem az utcát, ahol régen én is futkároztam gyerekként. Akkoriban minden egyszerűbb volt. Anyám szigorú volt, de legalább tudtam, hol a helyem. Most viszont úgy érzem, mintha mindenki csak kihasználna.

– Mama, unatkozom! – nyafogott Lili.

– Akkor rajzolj valamit – próbáltam türelmes lenni.

– Nem akarok! – vágta rá.

Bence közben csendben eltűnt a szobában. Mire utána mentem, már szétpakolta a könyvespolcot. A türelmem egyre fogyott.

Este hat körül végre hazaért Zsuzsa. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.

– Anya, te vagy a legjobb! Nem tudom, mit csinálnék nélküled – mondta hálásan.

Mosolyogtam, de belül sírtam. Vajon tényleg hálás? Vagy csak megszokta, hogy mindig itt vagyok?

Miután elmentek, leültem a konyhaasztalhoz. A csend szinte fájt – de mégis megkönnyebbülést éreztem. Végre senki nem kiabált, nem kérdezett semmit. Csak én voltam és a gondolataim.

Ekkor hirtelen eszembe jutott egy régi beszélgetés anyámmal:

– Margitka, ne hagyd, hogy mindenki rád telepedjen! – mondta egyszer. – Az embernek néha magára is kell gondolnia.

Akkor nem értettem. Most viszont minden szava igaznak tűnt.

Másnap reggel Zsuzsa újra hívott:

– Anya, ma is ráérsz vigyázni a gyerekekre?

Egy pillanatig haboztam. Aztán bűntudattal mondtam igent. Hiszen mit mondhatnék? Hogy fáradt vagyok? Hogy néha már nem bírom?

Aznap este azonban eldöntöttem: beszélnem kell Zsuzsával.

– Kicsim, szeretlek titeket, de nekem is szükségem van egy kis pihenésre – mondtam halkan.

Zsuzsa meglepődött.

– De hát mindig azt mondtad, hogy szeretsz velük lenni!

– Szeretek is… de néha szeretnék csak magam lenni. Olvasni egy könyvet, sétálni egyet anélkül, hogy bárki bármit kérne tőlem.

Zsuzsa először megsértődött.

– Azt hittem, számíthatok rád…

– Mindig számíthatsz rám – válaszoltam –, de nekem is vannak határaim.

Napokig feszült volt köztünk a légkör. Aztán egy este Zsuzsa felhívott:

– Anya… igazad van. Sajnálom. Nem vettem észre, mennyire kihasznállak.

Megkönnyebbültem. Talán most végre megértjük egymást.

Azóta ritkábban vannak nálam az unokák. Néha hiányoznak – de amikor elmennek, már nem érzem magam bűnösnek azért, mert megkönnyebbülök.

Vajon hány nagymama érez még így titokban? Tényleg önzőség néha magunkra gondolni? Vagy csak emberi?