„Amikor kidobtam a fiamat és a menyemet a lakásomból – csak ekkor értettem meg, mennyire kihasználtak az évek alatt”

– Anya, nem gondolod, hogy túlreagálod? – Pawelek hangja remegett, de a tekintete dacos volt. Réka a konyhaasztalnál ült, karba tett kézzel, és csak egy pillanatra nézett rám, aztán elfordította a fejét. A lakásban fojtogató volt a csend, csak a hűtő zúgott makacsul.

Nem tudom, mikor kezdődött pontosan. Talán amikor Pawelek először hozta haza Rékát, és én mindent megtettem, hogy jól érezzék magukat. Vagy talán akkor, amikor elvesztette az állását, és azt mondták: „Csak pár hétig maradunk nálad, anya.” Az a pár hét végül kilenc hónap lett. Kilenc hónap, amikor minden reggel úgy keltem fel, hogy próbáltam csendben főzni, hogy Réka tovább aludhasson. Kilenc hónap, amikor Pawelek egész nap a számítógép előtt ült, állást keresett – legalábbis ezt mondta –, de én egyre többször láttam rajta, hogy inkább játszik vagy sorozatokat néz.

Az első veszekedés apróságon robbant ki. Réka szóvá tette, hogy elfogyott a mandulatej. „Nem lehetne, hogy mindig legyen itthon? Tudod, hogy nem ihatok tehéntejet.” Próbáltam nyelni egyet, de a torkomban gombóc volt. „Majd veszek holnap” – mondtam halkan. De másnap elfelejtettem. Réka egész nap duzzogott.

Aztán jöttek a számlák. „Anya, most kicsit szűkösen vagyunk, nem tudnád te befizetni ezt a villanyt?” – kérdezte Pawelek. Persze, hogy befizettem. Mindig mindent befizettem. Aztán már magától értetődő lett: ők csak éltek nálam, én pedig fizettem mindent.

A barátnőm, Zsuzsa egyszer félrehívott: „Kati, meddig bírod még ezt? Nem gondolod, hogy kihasználnak?” De én csak legyintettem. „Ők a családom.”

Egy este azonban minden megváltozott. Hazajöttem egy hosszú nap után – túlóráztam, hogy ki tudjam fizetni a plusz rezsit –, és azt láttam: Réka a kanapén ül, körülötte üres pizzásdobozok, Pawelek pedig hangosan nevet valamin a telefonján. A konyhában mosatlan edények tornyosultak. „Sziasztok” – mondtam fáradtan. Senki sem válaszolt.

Akkor valami eltört bennem. „Elég volt!” – kiáltottam. Mindketten rám néztek, mintha most látnának először igazán.

– Mi bajod van? – kérdezte Pawelek.
– Az bajom – kezdtem remegő hangon –, hogy hónapok óta ti éltek itt, én tartalak el benneteket, és még csak egy köszönömöt sem kapok! Nem bírom tovább! Ez az én otthonom is!

Réka felállt. – Ha ennyire zavarunk, akkor majd keresünk máshol albérletet.
– Igen? És miből? – kérdeztem keserűen.
– Majd megoldjuk – vágta rá Pawelek.

Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és minden múltbeli hibám eszembe jutott: amikor túl szigorú voltam vele gyerekként; amikor nem mentem el az iskolai előadására; amikor elváltam az apjától. Mindig bűntudatom volt. Mindig azt hittem, nekem kell mindent jóvátennem.

Másnap reggel összepakoltam néhány táskát nekik. Amikor kijöttek a szobából, ott álltam az ajtóban.
– Sajnálom – mondtam halkan –, de mennetek kell. Nem tudom tovább csinálni ezt.

Pawelek először csak nézett rám döbbenten.
– Anya… ezt nem gondolhatod komolyan!
– De igen – feleltem. – Szeretlek titeket, de most magamat is szeretnem kell.

Réka szó nélkül felkapta a táskáját. Pawelek még egyszer visszanézett.
– Majd meglátod, megbánod!

Becsuktam mögöttük az ajtót. Utána órákig sírtam. A lakás üres volt és csendes – de valahogy könnyebb lett a levegő.

Azóta eltelt egy év. Pawelek ritkán hív fel; Rékával nem beszélünk. Néha még mindig gyötör a bűntudat: vajon rossz anya vagyok? De aztán eszembe jutnak azok az évek, amikor mindenki csak elvett tőlem – és rájövök: végre kiálltam magamért.

Vajon hányan élnek még ma is bűntudatban csak azért, mert anyák? És hányan mernek végre nemet mondani? Ti mit tettetek volna a helyemben?