Beengedtem a barátnőmet a házamba válás után – de most úgy érzem, mintha csak a cselédje lennék

– Már megint nem mosogattál el, Zsuzsa! – csattantam fel, miközben a reggeli kávéspoharakat próbáltam elféríteni a mosogatóban. A hangom remegett, de nem csak a düh miatt – inkább a tehetetlenségtől.

Zsuzsa az asztalnál ült, pizsamában, a telefonját nyomkodta. Fel sem nézett.

– Bocs, majd később megcsinálom – mondta fásultan.

Azt hiszem, ekkor értettem meg először igazán, hogy valami végérvényesen megváltozott köztünk. Harminc éve vagyunk barátnők. Együtt éltük túl a gimnáziumi szerelmeket, együtt sírtunk az első szakításokon, együtt nevettünk az esküvőkön. Amikor Zsuzsa elvált, nem volt kérdés: hozzám költözik, amíg összeszedi magát. „Ez csak pár hónap lesz” – mondta akkor könnyes szemmel a telefonban. „Nálad mindig otthon érzem magam.”

Az első hetekben tényleg így volt. Este borozgattunk, beszélgettünk, néha együtt főztünk. Aztán valami elromlott. Zsuzsa egyre többet maradt otthon pizsamában, egyre kevesebbet segített. A lakásom lassan átalakult: a kanapén mindig ott hevert egy pokróc, a fürdőszobában kétféle sampon, a hűtőben furcsa diétás ételek jelentek meg. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég – vagy inkább mint egy cseléd – a saját otthonomban.

A fiam, Marci is szóvá tette egyszer:

– Anya, mikor megy már el Zsuzsa néni? Nem lehet tőle rendesen tanulni.

– Ne légy ilyen! – szóltam rá, de belül én is ugyanezt kérdeztem magamtól.

A legrosszabb az volt, hogy Zsuzsa mintha észre sem vette volna, mennyire megváltozott minden. Egyik este például vendégeket hívott át – az én tudtom nélkül! Amikor hazaértem a munkából, idegenek ültek a nappalimban, nevettek, hangosan beszélgettek.

– Jaj, Eszter, ne haragudj! Gondoltam, nem baj, ha kicsit feldobjuk a hangulatot – mondta nevetve.

Nem szóltam semmit. Csak bementem a szobámba és becsuktam az ajtót. Ott ültem a sötétben és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem magam idegennek abban a lakásban, amit húsz éve építgetek?

Aztán jöttek a hétköznapi apróságok: Zsuzsa sosem vitte le a szemetet. A mosógépbe mindig csak a saját ruháit tette be. Ha főztem, ő csak annyit mondott: „Én most nem vagyok éhes.” De amikor pizzát rendelt magának, rám sem gondolt.

Egy este aztán kiborultam:

– Zsuzsa, meddig akarsz még itt maradni? – kérdeztem halkan.

Felnézett rám nagy szemekkel.

– Miért kérdezed ezt? Zavarlak?

– Nem erről van szó… csak… úgy érzem, mintha már nem is lenne saját életem.

Sokáig hallgatott. Aztán csak annyit mondott:

– Sajnálom. Nem vettem észre.

De másnap minden ment tovább ugyanúgy.

A családom is kezdett aggódni értem. Anyám egyszer félrehívott:

– Eszterkém, jó dolog segíteni egy barátnak, de ne felejtsd el magadat sem! Nem lehet mindig mindent feláldozni másokért.

Igaza volt. De hogyan mondjam meg Zsuzsának, hogy mennie kell? Hogyan mondjam el annak az embernek, akivel harminc éve mindent megosztok, hogy most már túl sok lett?

Egyik este Marci odajött hozzám:

– Anya, félek tőle, hogy sosem lesz már olyan nyugis az életünk, mint régen.

Megsimogattam a fejét.

– Lesz még jobb is – hazudtam neki.

De magamnak már nem tudtam hazudni. Egyre többször gondoltam arra: vajon tényleg barátság ez még? Vagy csak megszokás? Vagy bűntudat?

Végül egy vasárnap reggel történt meg az elkerülhetetlen. Zsuzsa a nappaliban ült és sírt. Odamentem hozzá.

– Mi történt?

– Úgy érzem, mindenki elhagyott – zokogta. – Te is ki akarsz rakni innen.

Leültem mellé és átöleltem.

– Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. De nekem is szükségem van térre… saját életre… saját otthonra.

Sokáig csak ültünk ott csendben. Aztán Zsuzsa bólintott:

– Értem. Keresek albérletet.

Azóta eltelt pár hét. Néha beszélünk telefonon, de valami végleg eltört köztünk. Talán egyszer újra barátok leszünk – de már sosem lesz olyan, mint régen.

Mostanában sokat gondolkodom: vajon hol van a határ önzetlenség és önfeladás között? Meddig lehet segíteni valakinek anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben?