„Miért nem veszed fel a telefont, Lilla?” – Egy anya vallomása a csendről, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem veszed fel a telefont, Lilla? – suttogtam magam elé, miközben már harmadszor hívtam aznap este. A kijelzőn újra csak a hangposta jelent meg, Lilla hangja gépiesen csilingelt: „Szia, most nem tudom felvenni, kérlek, hagyj üzenetet.” De nem hagytam. Mit is mondhattam volna? Hogy aggódom? Hogy félek? Hogy nélküle már semmi sem ugyanaz?

A válásom óta Lilla volt az egyetlen biztos pont az életemben. Amikor Gábor elköltözött, a lakás hirtelen túl nagy lett, a csend túl hangos. Lilla akkor tizennyolc volt, épp érettségizett. Azt hittem, mindent együtt vészelünk át. De most, tíz évvel később, mintha egyre távolabb sodródnánk egymástól.

Aznap este, amikor először nem vette fel a telefont, még próbáltam magyarázatot találni: biztos dolgozik, vagy elaludt a sorozat közben. De amikor másnap sem jelentkezett, már éreztem, hogy valami nincs rendben. Az anyai ösztönöm azt súgta: baj van.

A harmadik nap reggelén elmentem hozzá. A panelház folyosóján végig visszhangzottak a lépteim. Kopogtam, de csak csend felelt. Már majdnem elindultam haza, amikor meghallottam a zár kattanását.

– Anya? – Lilla hangja fáradt volt és idegen.

– Jól vagy? – kérdeztem remegő hangon.

– Igen. Csak… elfoglalt voltam – felelte, de a tekintete elkerülte az enyémet.

– Mi történt? Miért nem hívtál vissza?

Lilla sóhajtott, és beengedett a lakásba. A nappaliban leültünk egymással szemben. A szoba tele volt dobozokkal, mintha költözne.

– Elköltözöl? – kérdeztem meglepetten.

– Igen. Ádámhoz megyek – mondta halkan.

– Miért nem mondtad el? – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elcsuklott.

– Mert… mindig csak rólad szólt minden – tört ki belőle váratlanul. – Mindig neked kellett megfelelnem. Amióta apa elment, te csak engem láttál magad mellett. De én… én sosem éreztem magam elég jónak neked.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hát tényleg így látta az életünket? Hiszen mindent érte tettem! Mindig ő volt az első!

– Ezt hogy érted? – kérdeztem halkan.

– Anya, te sosem kérdezted meg, hogy én hogy vagyok igazán. Csak azt akartad hallani, hogy jól vagyok, hogy erős vagyok. De amikor rosszul voltam, amikor féltem vagy szomorú voltam… akkor inkább magamba zárkóztam. Nem akartalak terhelni. És most… most már nem akarok megfelelni senkinek.

Sírni kezdett. Ott ültem vele szemben, és rájöttem: talán tényleg nem vettem észre az ő fájdalmát. Talán annyira lefoglalt a saját veszteségem, hogy elfelejtettem figyelni rá.

– Sajnálom – suttogtam. – Nem tudtam… Nem vettem észre…

– Tudom – mondta csendesen. – De most szeretném a saját életemet élni. Szükségem van egy kis távolságra.

Hazafelé menet végig sírtam az autóban. Az emlékek kavarogtak bennem: Lilla első lépései, az iskolai ünnepségek, a közös karácsonyok… Mindig azt hittem, jó anya vagyok. De lehet, hogy csak magamat akartam megnyugtatni?

Azóta eltelt három hónap. Lilla ritkán jelentkezik. Néha ír egy üzenetet: „Jól vagyok.” Néha küld egy képet magáról és Ádámról. Próbálom elfogadni a döntését, de minden este hiányzik a hangja.

A barátnőim azt mondják: „Majd visszatalál hozzád.” De mi van, ha nem? Mi van, ha örökre elveszítettem őt?

A múlt héten találkoztunk egy kávézóban. Lilla mosolygott, de a mosolya már nem volt ugyanaz. Felnőtt lett – nélkülem.

Most itt ülök a nappaliban, kezemben a telefonnal. Nézem a kijelzőt: „Nincs új üzenet.” Vajon tényleg én rontottam el mindent? Lehet még esélyünk újrakezdeni? Vagy ez már egy másik történet kezdete?