A férjem halála után a gyerekei kidobtak a közös otthonunkból – most senki sem törődik velem

– Nem maradhatsz tovább, Éva néni. Apa már nincs, ez a ház a miénk – mondta Zsófi, a férjem lánya, miközben a nappali közepén álltam, kezemben egy félig megtöltött bőrönddel. A hangja kemény volt, szinte idegen. Még csak három nap telt el azóta, hogy Laci, a férjem hirtelen szívrohamot kapott, és én még mindig nem tudtam felfogni, hogy nincs többé. A temetés után alig telt el pár óra, máris ott álltak előttem a gyerekei, akik sosem fogadtak el igazán.

– De hát… én is itt éltem Lacival tizenhárom évig – próbáltam magyarázni, de Zsófi csak legyintett.

– Ez a ház apáé volt, és most már a miénk. Nem akarunk vitát, de jobb lenne, ha minél előbb elmennél.

A szívem összeszorult. Azt hittem, legalább egy kis időt adnak, hogy összeszedjem magam. De ők már rég eldöntötték: én csak egy idegen vagyok számukra. A fiam, Gergő már régóta külföldön él, és bár próbáltam hívni, csak annyit mondott: „Anya, erős vagy, megoldod.”

Aznap este egy barátnőmnél húztam meg magam. Az egész éjszakát átvirrasztottam. Az emlékek kavarogtak bennem: Laci mosolya, ahogy reggelente kávét főzött nekem; a közös kirándulások; az apró veszekedések, amik mindig kibéküléssel végződtek. Most mindez semmivé lett. Egyedül maradtam.

Másnap reggel visszamentem a házhoz, hogy elhozzam a ruháimat és néhány személyes tárgyamat. Zsófi és az öccse, András már ott vártak.

– Sietned kellene – mondta András hűvösen. – Ma jön az ügyvéd is.

– Ügyvéd? – kérdeztem döbbenten.

– Igen. Apa végrendelete szerint minden ránk szállt. Neked nem jár semmi – felelte Zsófi.

A torkomban gombóc nőtt. Tizenhárom évig gondoztam Lacit, ápoltam, amikor beteg volt, együtt építettük fel ezt az otthont. Most mégis úgy bántak velem, mintha soha nem is léteztem volna.

A barátnőm, Ildikó próbált vigasztalni.

– Éva, ne hagyd magad! Menj ügyvédhez! – mondta határozottan.

De mit ér az igazság, ha mindenki hátat fordít? Az ismerőseim közül sokan csak vállat vontak: „Negyvenhárom éves vagy, talpra tudsz állni.” Mintha az élet újrakezdése ilyen egyszerű lenne.

Az álláskeresés sem ment könnyen. Tizenöt évvel ezelőtt hagytam ott a könyvelői munkámat Laci miatt. Most mindenhol azt kérdezték: „Miért volt ilyen hosszú kihagyás?” Egyetlen interjú sem sikerült. Egy idő után már szégyelltem magam: mintha én lennék a hibás azért, ami történt.

Egyik este Ildikóval ültem a konyhában.

– Tudod, Éva – kezdte óvatosan –, talán ideje lenne elengedni ezt az egészet. Új életet kezdeni…

– De hogyan? – fakadtam ki. – Mindenemet elvesztettem! A férjemet, az otthonomat… még a múltamat is.

Ildikó csak megszorította a kezem.

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. A magány szinte megfojtott. Néha azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen könnyű lenne újrakezdeni? Hogy lehet továbblépni úgy, hogy senki nem törődik veled?

Egy nap váratlanul felhívott Gergő.

– Anya… sajnálom, hogy nem tudok segíteni. De hidd el, menni fog! – mondta bizonytalanul.

A könnyeimet nyelve válaszoltam:

– Tudod, Gergő… néha azt érzem, mintha láthatatlan lennék. Mintha senki sem venné észre, hogy szenvedek.

A vonal másik végén csend volt.

Hetek teltek el így. Végül egy kis könyvesboltban kaptam részmunkaidős állást. Nem volt sok pénz, de legalább emberek között lehettem. Minden nap próbáltam mosolyogni az ügyfelekre, de belül üresnek éreztem magam.

Egy este hazafelé menet megálltam a régi házunk előtt. Az ablakban fény égett – Zsófi és András nevetése kiszűrődött az utcára. Egy pillanatra elöntött a harag: hogyan lehetnek ilyen kegyetlenek? Hogy tudtak ennyire kizárni az életükből?

De aztán rájöttem: nekem már nincs helyem ott. Az életem darabokra hullott – most nekem kell összeraknom újra.

Talán tényleg nem tartozom senkinek semmivel. De vajon meddig lehet így élni? Meddig lehet bírni úgy, hogy senki sem törődik veled?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg ilyen egyszerű újrakezdeni negyven felett?