Egy férfi, két gyerek, és az otthontalanság árnyékában: Hogyan döntsek jól?

– Nem tudom, hogy ezt elbírom-e, Zsófi – mondta anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a keze remegett a bögre körül. – Egy férfi, akinek nincs saját lakása, két gyereke van, és még a munkája is bizonytalan? Hogy gondolod ezt komolyan?

A szívem hevesen vert. Azt hittem, már túl vagyok a nagy csalódásokon, de most újra ott álltam egy döntés kapujában. A múltam még mindig kísértett: négy évig voltam együtt Gáborral, aki sosem akart igazán elköteleződni. Mindig csak jött-ment az albérletek között, sosem akart összeköltözni, mindig azt mondta, hogy „még nem áll készen”. Végül én mondtam ki: elég.

Most viszont itt van Tamás. Egy férfi, akit a játszótéren ismertem meg, amikor a húgom kisfiát vittem hintázni. Tamás két kisgyerekkel volt ott, és ahogy beszélgetni kezdtünk, valami megmozdult bennem. Őszinte volt, kedves, de a szemeiben ott bujkált valami fáradtság. Később megtudtam: elvált, a gyerekek anyja külföldre ment dolgozni, ő pedig próbálja egyedül menedzselni az életet. Lakása nincs – egy barátjánál húzza meg magát, és alkalmi munkákból él.

Az első randink után napokig nem aludtam rendesen. Anyám szavai visszhangoztak bennem: „Zsófi, te mindig a nehezebb utat választod.” De Tamás más volt. Nem ígért semmit, nem hitegetett. Egyik este a Duna-parton sétáltunk, amikor megkérdeztem:

– Tamás, te mit vársz tőlem?

– Csak annyit, hogy ne ítélj el azért, ahol most tartok – felelte halkan. – Tudom, hogy nem vagyok ideális választás. De szeretnék újra hinni abban, hogy lehet normális életem.

Ez a mondat belém égett. Vajon képes vagyok-e szeretni valakit úgy, hogy közben minden bizonytalan körülötte? Hogy nincs saját otthona? Hogy két gyereket is magával hoz egy új életbe?

A barátnőim sem kíméltek:

– Zsófi, gondolj magadra is! – mondta Kata. – Egy ilyen kapcsolatban csak te fogsz szenvedni. Nem lehet mindig csak adni.

– De mi van, ha ő az igazi? – kérdeztem vissza.

– Az igazi nem hagy bizonytalanságban – vágta rá.

Minden nap újabb kérdéseket vetett fel bennem ez a helyzet. Tamás néha eltűnt napokra – ilyenkor dolgozott valahol vidéken építkezésen vagy épp a gyerekekkel próbált boldogulni. Volt olyan hétvége is, amikor nálam aludtak mindannyian: én főztem rájuk, együtt játszottunk a parkban. A kicsik hamar megszerettek – „Zsófi néni” lettem nekik.

De amikor este bezárult mögöttük az ajtó, rám tört a magány és a félelem. Mi lesz velem öt év múlva? Mi lesz velünk? Ha Tamásnak nem sikerül talpra állnia? Ha sosem lesz saját lakásunk? Ha mindig csak egyik napról a másikra élünk?

Egy este Tamás sírva fakadt nálam:

– Zsófi, félek attól, hogy elveszítelek. Tudom, hogy nem tudok most semmit adni neked…

Átöleltem. Éreztem rajta a kétségbeesést és azt is, mennyire szeretné jól csinálni. De én is féltem. Féltem attól, hogy újra csalódok. Hogy megint én leszek az erősebb.

A családom egyre jobban aggódott:

– Zsófi, te mindig mindenkit meg akarsz menteni! – kiabált rám apám egy vasárnapi ebédnél. – De ki fog téged megmenteni?

Nem tudtam válaszolni.

Azóta is minden nap ezen rágódom. Tamás próbál dolgozni, keres albérletet, de minden olyan drága lett Budapesten. A gyerekek anyja néha pénzt küld haza, de az sem elég semmire. Én közben dolgozom egy irodában, próbálom tartani magam – de egyre nehezebb.

A barátaim közül többen elfordultak tőlem. Sokan nem értik, miért ragaszkodom ehhez a férfihoz. De amikor Tamás rám néz azokkal a fáradt barna szemeivel… úgy érzem, mégis érdemes küzdeni.

De meddig lehet így élni? Meddig lehet reménykedni abban, hogy egyszer majd minden jobb lesz? Vajon tényleg felelőtlenség szeretni valakit úgy is, ha semmije sincs? Vagy pont ez az igazi szeretet?

Néha azt kívánom, bárcsak könnyebb lenne dönteni… De az élet sosem fekete-fehér.

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri kockáztatni mindent egy bizonytalan jövőért?