Barátaim kinevetnek: A párom készételeket hoz hozzám – Vajon én vagyok a hibás?

– Te, Zsófi, nem ciki ez egy kicsit? – kérdezte Dóri, miközben a kávézóban ültem velük, és próbáltam elmagyarázni, mi bánt. – Mármint, hogy szóvá akarod tenni, hogy a pasid nem vesz részt a bevásárlásban?

A kávé keserű volt, a hangulat még inkább. Azt hittem, megértést kapok majd, de csak nevetgéltek rajtam. Pedig nekem ez nem vicces. Egyedül élek a kis zuglói lakásomban, minden hónapban számolgatnom kell, mire mennyit költök. Máté, a barátom, még mindig otthon lakik a szüleivel Újpesten. Amikor nálam alszik – ami mostanában egyre gyakrabban van –, mindig én főzök vacsorát és reggelit. Eleinte élveztem, hogy gondoskodhatok róla, de mostanra már érzem a pénztárcámon is.

– De hát szereted őt! – vágott közbe Petra. – Ez természetes.

– Persze, szeretem – mondtam halkan –, de azért nem mindegy, hogy mennyit költök havonta kajára. Főleg úgy, hogy Máté tényleg sokat eszik. És amikor szóba hoztam neki, csak annyit mondott: „Majd hozok kész kaját anyutól.”

Ezen mindenki nevetett. Én is mosolyogtam, de belül összeszorult a gyomrom. Vajon tényleg nevetséges vagyok? Túl sokat várok el? Vagy csak arról van szó, hogy Máté nem érzi át a helyzetemet?

Aznap este Máté ismét nálam aludt. Ahogy belépett az ajtón, egy nagy műanyag dobozt szorongatott.

– Anyu rakott össze egy kis pörköltet – mondta büszkén. – Meg hoztam nokedlit is.

Letette az asztalra, majd lehuppant a kanapéra. Én közben a hűtőhöz mentem, és számolgattam magamban: vajon hány napig elég ez? És mi lesz holnap reggel?

– Máté – kezdtem óvatosan –, beszélhetnénk valamiről?

Felnézett a telefonjából.

– Persze, mi van?

– Tudod… mostanában sokszor vagy itt, és én örülök neki. De… egyre többet költök kajára. Nem akarom, hogy félreértsd, de talán jó lenne, ha néha beszállnál a bevásárlásba.

Máté arca elkomorult.

– Hát… hoztam kaját anyutól. Nem jó így?

– Jó, persze… csak… néha szeretnék én is főzni valami mást. Vagy együtt főzni veled. És jó lenne, ha néha te is vennél valamit.

Csend lett. A hűtő zúgása hallatszott csak.

– Szerinted ez gáz? – kérdezte végül Máté.

– Nem tudom… csak szeretném, ha egyenlő lenne minden.

Másnap reggel Máté korán ment dolgozni. Egyedül maradtam a konyhában a félig üres doboz pörkölttel és az üres pénztárcámmal. Felhívtam anyut.

– Kislányom, beszélj vele nyíltan! Ha együtt akartok élni, muszáj lesz megbeszélni az ilyeneket – mondta határozottan.

De vajon lehet erről beszélni anélkül, hogy megbántanám? Vagy tényleg csak én vagyok túl érzékeny?

A következő hétvégén Máté meghívott magukhoz ebédre. Az anyukája kedves volt, de amikor szóba került az együttélés terve, csak annyit mondott:

– Hát Máté nem nagyon tud főzni… De legalább nem válogatós!

Nevetett hozzá, de én csak feszengtem. Vajon mindig nekem kell majd gondoskodnom róla? Vagy megtanulja valaha is értékelni azt a munkát és pénzt, amit belefektetek ebbe a kapcsolatba?

Este újra szóba hoztam neki.

– Figyelj, Máté… ha majd együtt élünk, akkor is anyukád főz majd nekünk?

Nevetett.

– Hát… remélem nem! De majd tanulok tőled.

– És a bevásárlás? A számlák? A házimunka?

Elkomolyodott.

– Igazad van. Eddig nem nagyon gondoltam bele… Otthon minden készen van. De ha veled leszek… akkor majd igyekszem.

Nem tudtam eldönteni, mennyire gondolja komolyan. Vajon tényleg változni fog? Vagy csak most mondja ezt?

A barátaim továbbra is nevetnek rajtam: „Legalább kapsz ingyen pörköltet!” – mondják. De nekem ez már rég nem erről szól. Hanem arról: hogyan lehet úgy szeretni valakit, hogy közben ne veszítsem el önmagam? Hol van az egyensúly adás és kapás között?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg túl sokat várok el? Vagy jogos az igényem arra, hogy egy kapcsolatban mindketten felelősséget vállaljunk?