Elköltöttem az egész fizetésemet egy dizájner kabátra – Most a családom haragszik rám, és nem tudom, hogyan tovább

– Te ezt most komolyan gondolod, Zsófi? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, és a kabátot bámulta, amit épp most vettem ki a táskából. A hangja remegett a düh és a csalódottság keverékétől.

Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, a kabátot szorongatva, mintha az valami pajzs lenne köztem és a világ között. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Aztán végre kinyögtem:

– Sajnálom… Nem tudom, mi ütött belém.

De ez hazugság volt. Pontosan tudtam, mi történt. Aznap reggel, amikor elindultam dolgozni a könyvelőirodába, már éreztem, hogy valami nincs rendben. Az őszi levegő hideg volt, a villamoson mindenki szürke kabátban ült, és én hirtelen úgy éreztem: nekem is kell valami különleges. Valami, ami csak az enyém. Valami, ami miatt végre észrevesznek.

A fizetésem aznap érkezett meg. Nem volt sok – 220 ezer forint –, de nekünk ez jelentette az egész hónapot. Anyám nyugdíja épphogy elég a rezsire, öcsém, Marci még egyetemista. Tudtam, hogy minden forint számít.

Mégis… amikor megláttam azt a bordó Max Mara kabátot az Andrássy úti kirakatban, elveszítettem a józan eszemet. Bementem, felpróbáltam. A tükörben végre nem azt a fáradt, jelentéktelen lányt láttam, akit minden reggel. Hanem valakit, aki számít. Aki megérdemli.

– Megveszem – mondtam a pénztárosnak remegő hangon.

Aztán most itt állok anyám előtt, aki nem érti, hogyan lehettem ilyen felelőtlen.

– Zsófi, miből fogunk enni? – kérdezte halkan.

Marci is bejött a konyhába. Láttam rajta, hogy próbálja visszafogni magát.

– Ez most komoly? – kérdezte ő is. – Neked tényleg fontosabb egy kabát, mint mi?

A könnyeim kicsordultak. Próbáltam magyarázkodni:

– Egész életemben csak spóroltam… Mindig mindent nektek adtam… Egyszer akartam valamit magamnak is!

Anyám leült az asztalhoz. A keze remegett.

– Értjük mi… De most mit csináljunk? Hogy fogjuk kifizetni a számlákat?

A csend fojtogató volt. Éreztem, hogy minden szavam csak rontana a helyzeten.

Aznap este nem vacsoráztunk együtt. Anyám bezárkózott a szobájába, Marci elment sétálni. Én pedig ott ültem a kabáttal az ölemben, és csak sírtam.

Másnap reggel munkába menet mindenki kerülte a tekintetemet. A kolléganőm, Eszter odasúgta:

– Jól vagy? Olyan furcsa vagy ma…

Csak bólintottam. Nem akartam beszélni róla. De egész nap azon járt az eszem: hogyan hozhatnám helyre?

Délután visszamentem az üzletbe.

– Sajnálom… Vissza szeretném vinni – mondtam az eladónak.

De csak megrázta a fejét:

– Akciós terméket nem áll módunkban visszavenni.

Kétségbeestem. Az egész fizetésem odalett egy pillanat alatt.

Otthon Marci már várt rám.

– Beszéltem egy barátommal – mondta halkan. – Talán el tudjuk adni online… De biztos veszteséggel.

Anyám csak annyit mondott:

– Zsófi, nem haragszom rád… Csak félek. Mi lesz velünk?

Aznap este először beszélgettünk őszintén arról, mennyire nehéz mindannyiunknak. Hogy mennyire nyomasztó mindig csak túlélni. Hogy néha mindannyian vágyunk valamire, ami csak a miénk.

A kabátot végül sikerült eladni egy hölgynek Debrecenből – 60 ezer forinttal kevesebbért. A pénzből legalább tudtunk venni élelmiszert és kifizetni a villanyszámlát.

De valami eltört bennem – és talán bennük is. Azóta is próbálom visszaszerezni a bizalmukat. Minden hónapban félreteszek egy keveset közös célokra. És néha még mindig álmodom arról a kabátról… de már tudom: semmi sem ér annyit, mint azok, akiket szeretek.

Vajon ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?