„Egy éve nem láttam az unokámat, mert már nem tudom támogatni a fiamat – Vajon tényleg csak a pénzem kellett neki?”

– Anya, most komolyan, nem tudsz egy kicsit segíteni? – hallottam a fiam, Gábor hangját a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül.

– Gábor, már elmondtam… Nyugdíjas vagyok. A rezsimet is alig tudom kifizetni. Nem tudok többet adni – válaszoltam halkan, de próbáltam határozott maradni.

A vonal túloldalán csend lett. Hallottam, ahogy sóhajt, majd hirtelen megszakította a hívást. Aznap este órákig bámultam a plafont, és csak az járt a fejemben: vajon tényleg csak addig voltam fontos neki, amíg segíteni tudtam?

Gábor mindig is nehéz természetű volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Gábor még csak hétéves volt. Akkoriban két munkahelyen dolgoztam: reggelente a pékségben pakoltam a kenyeret, délután pedig egy kis könyvelőirodában adminisztráltam. Minden fillért félretettem, hogy Gábornak mindene meglegyen: új cipő az iskolakezdésre, különórák, sőt még egy szerény balatoni nyaralás is összejött egyszer.

Aztán végre sikerült elhelyezkednem egy nagyobb cégnél könyvelőként. Negyvenévesen éreztem először azt, hogy talán most már könnyebb lesz. Gábor bejutott az egyetemre, én pedig büszkén támogattam mindenben. Még akkor is, amikor huszonöt évesen bejelentette, hogy apa lesz. A menyem, Orsi kedves lány volt, de sosem éreztem igazán közel magamhoz.

Az unokám, Lili születése mindent megváltoztatott. Újra értelmet nyert az életem: minden hétvégén nálam voltak, együtt sütöttünk-főztünk, Lili kacagása betöltötte a lakást. Amikor Gáborék anyagi gondba kerültek – elvesztette a munkáját –, természetes volt számomra, hogy segítek. Fizettem a villanyszámlát, vettem pelenkát, sőt néha még a hitel törlesztőjébe is beszálltam.

De most… Most már csak a csend maradt. Egy éve nem láttam Lilit. Azóta sem jöttek át, mióta kimondtam: „Nem tudok többet adni.” Eleinte próbáltam hívni őket – Orsi mindig azt mondta: „Majd megbeszéljük”, vagy „Most nem alkalmas.” Gábor pedig egyszerűen nem vette fel.

A szomszédasszonyom, Marika néni gyakran mondogatja: – Erzsi, ne vedd magadra! A mai fiatalok ilyenek… De én nem tudom elengedni. Minden nap megnézem a régi fényképeket: Lili első születésnapja, ahogy tortakrémes arccal rám nevet; Gábor karácsonykor átölel; Orsi mosolyogva bontogatja az ajándékot.

Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzám Zsuzsa, a húgom.

– Erzsi, mi van veled? Már hetek óta csak árnyék vagy önmagadnak! – aggódott.

– Nem értem… Hogy lehet az, hogy egy anya ennyit dolgozik a gyerekéért, aztán amikor már nincs miből adni, egyszerűen kidobják az életükből? – törtek fel belőlem a könnyek.

Zsuzsa leült mellém és megszorította a kezem.

– Tudod, lehet, hogy Gábor sosem tanulta meg igazán értékelni azt, amit kaptál tőled. Talán most szembesül először azzal, hogy neki is felelősséget kell vállalnia.

– De Lili… Ő nem tehet semmiről! – zokogtam.

Azóta minden nap ugyanaz: reggelente kávé mellett bámulom az ablakot és reménykedem, hogy egyszer csak felbukkan Gábor vagy Orsi Lili kezét fogva. De hiába. Karácsonykor egyedül díszítettem fel a fát; húsvétkor magamban festettem tojást. A szomszéd gyerekek kacagását hallgatom az udvarról – és közben összeszorul a szívem.

Egyszer aztán összeszedtem minden bátorságomat és írtam egy levelet Gábornak:

„Drága Fiam! Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül. Én is. Hiányzik Lili, hiányzol te is. Nem tudok már pénzt adni – de szeretetet igen. Kérlek, ne zárjatok ki az életetekből csak ezért…”

Nem jött válasz.

A barátnőim szerint el kellene engednem őket – de hogyan lehet elengedni egy gyereket? Hogyan lehet elfogadni azt, hogy talán tényleg csak addig voltam fontos része az életüknek, amíg segíteni tudtam?

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon tényleg csak a pénzem kellett nekik? Vagy valahol útközben én is hibáztam? És vajon lesz-e még valaha esélyem arra, hogy újra átöleljem az unokámat?