„Apa, el kell menned innen!” – Egy magyar család drámája a generációk között
– Apa, ezt most komolyan mondom. Nem mehet így tovább! – Anna hangja remegett, de a szeme keményen villant rám. Ott álltunk a konyhában, a régi, kopott asztal mellett, ahol Évával annyi estét töltöttünk együtt. Most viszont minden idegennek tűnt.
– Anna, ez az én otthonom – próbáltam halkan, de határozottan mondani. – Itt éltem anyáddal negyven évig. Itt nőttél fel te is. Hogy gondolod, hogy csak úgy elmegyek?
Anna sóhajtott, és a kezét tördelte. – Apa, nézd meg magad! Alig bírsz felmenni a lépcsőn. A fürdőszoba is veszélyes neked. És… – itt elcsuklott a hangja – …nekünk sincs elég helyünk. A gyerekeknek külön szoba kéne. Szükségünk van a térre.
A szívem összeszorult. Az unokáim hangja kiszűrődött a szobából: Zsófi nevetett, Bence valamin veszekedett vele. Mindig örültem nekik, de most úgy éreztem, mintha én lennék az akadály az életükben.
– Nem akarok idősek otthonába menni – suttogtam. – Nem akarok idegenek között meghalni.
Anna szeme megtelt könnyel. – Apa, nem akarom, hogy így érezd magad. De nem tudunk mindent megoldani. Már így is minden este aggódom érted. Mi lesz, ha elesel? Ha valami baj történik?
A csend fojtogató volt. A falon Éva képe nézett vissza rám: fiatalon, mosolyogva, mintha azt mondaná, „tarts ki”. De nélküle minden más lett. Anna férje, Gábor is belépett a konyhába.
– Sanyi bácsi, tudjuk, hogy nehéz ez – mondta halkan –, de Anna is kimerült. Éjjelente hallom, ahogy sír miattad. Nem akarunk rosszat.
– Akkor miért érzem úgy, mintha kidobnátok? – fakadtam ki.
Gábor lehajtotta a fejét. Anna odalépett hozzám, megfogta a kezem.
– Nem kidobunk, apa. Csak… szeretnénk mindenkinek jobb életet. Ott lesznek ápolók, társaságod is lesz. Itt meg csak magányos vagy.
Magányos? Talán igaza volt. Mióta Éva meghalt, csak árnyéka voltam önmagamnak. De mégis… ez volt az otthonom! Minden bútorban benne volt az emléke. A kertben Éva rózsái virágoztak minden tavasszal.
Aznap este nem aludtam. Az ágyban feküdtem, bámultam a plafont és hallgattam Anna halk sírását a szomszéd szobából. Vajon tényleg jobb lenne mindenkinek, ha elmennék?
Másnap reggel Anna csendesen ült le mellém reggelizni.
– Találtam egy helyet a városban – mondta halkan. – Szép kertje van, és sok programot szerveznek az időseknek. Elmegyünk megnézni?
Nem válaszoltam rögtön. A kávémat kavargattam, mint mindig, amikor gondolkodom.
– Megnézhetjük – mondtam végül –, de nem ígérek semmit.
Az autóban csendben ültünk egymás mellett. Anna keze remegett a kormányon.
– Tudod, apa – szólalt meg végül –, amikor kicsi voltam és féltem a vihartól, te mindig azt mondtad: „Nem baj, kicsim, amíg együtt vagyunk, minden rendben lesz.” Most én szeretném ezt mondani neked.
Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa a könnyeimet.
A gondozóház tiszta volt és világos. Az udvaron idős emberek sakkoztak és beszélgettek. Egy nővér kedvesen mosolygott rám.
– Sándor bácsi? Jöjjön csak! Megmutatom a szobáját!
A szoba kicsi volt, de világos. Az ablakból ráláttam egy virágágyásra.
– Itt lakik majd? – kérdezte Anna halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén.
Hazafelé menet egyikünk sem szólt egy szót sem. Otthon Anna megállt az ajtóban.
– Apa… ha tényleg nem akarod… nem erőltetjük – mondta halkan.
De láttam rajta: mennyire fáradt már mindentől.
Aznap este leültem Éva foteljébe és elővettem a régi albumot. Néztem a képeket: Anna első napja az iskolában; Éva mosolya; karácsonyok; nyarak a Balatonnál; boldogság… és most mindez veszélyben van?
Másnap reggel Anna odajött hozzám.
– Apa… döntöttél?
Nagyot sóhajtottam.
– Azt hiszem… igen. Megpróbálom ott. De csak akkor maradok, ha tényleg érzem majd: nem vagyok útban senkinek.
Anna átölelt.
– Köszönöm, apa! Nagyon szeretlek!
Ahogy pakoltam össze néhány holmimat, végig azt kérdeztem magamtól: vajon tényleg ez a helyes út? Vajon lehet még otthonra találni ott is, ahol minden idegen?
Ti mit tennétek a helyemben? El lehet engedni egy élet munkáját és emlékeit csak azért, hogy másoknak könnyebb legyen? Vagy harcolni kell az utolsó pillanatig az otthonért?