Húsz év házasság után elhagyott a férjem – de a legnagyobb meglepetés csak ezután következett

– Elmegyek, Éva. Sajnálom. – Janek hangja furcsán idegenül csengett a nappaliban. A konyhaasztalon még ott gőzölgött a kávé, amit neki főztem, mintha minden a régi lenne. De semmi sem volt már a régi.

Nem sírtam. Csak ültem a kanapén, és néztem a semmibe. Húsz év. Együtt neveltük fel Gergőt, együtt vettük fel a lakáshitelt, együtt festettük ki a hálót, együtt álmodoztunk balatoni nyaralásról. Most pedig Janek csak annyit mondott: „Zsófi miatt. Szeretem őt.”

A szavak visszhangzottak bennem, mint egy rossz álom. Zsófi – a fiatalabb kolléganője az irodából, akiről azt hittem, csak futó ismeretség. Hogy lehetett ilyen vak? Vagy én voltam vak? Nem tudom, mennyi idő telt el. Talán percek, talán órák.

Aztán csöngettek. Nem akartam ajtót nyitni, de valami mégis felállított. Ott állt az anyósom, Ilona néni, Janek édesanyja. Soha nem voltunk igazán közel egymáshoz – mindig éreztem, hogy kicsit lenéz, hogy szerinte nem vagyok elég jó a fiának.

– Éva, bejöhetek? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Leült mellém, és hosszú percekig csak ültünk csendben.

– Tudod – kezdte végül –, én is átéltem ezt. Az apja is elment egyszer… visszajött ugyan, de sosem volt már ugyanaz.

Ránéztem. A szeme megtelt könnyel.

– Sajnálom, hogy Janek ezt tette veled. Nem érdemelted meg.

Akkor végre sírtam. Ilona néni átölelt, és úgy sírtam a vállán, mint egy gyerek.

Aznap este Gergő is hazajött az egyetemről. Próbált erősnek látszani, de láttam rajta a dühöt és a csalódottságot.

– Anya, hogy tehette ezt veled? – kérdezte összeszorított fogakkal.

– Nem tudom, kisfiam… Nem tudom.

Az első hetekben minden nap harc volt. A munkahelyemen próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de a kolléganőim – főleg Márta és Kati – mindent tudni akartak.

– Éva, igaz, hogy Janek elköltözött? – suttogta Kati a kávézóban.

– Igaz – feleltem halkan.

– És tényleg azzal a Zsófival van? – kérdezte Márta.

Bólintottam. Láttam rajtuk az együttérzést, de azt is, hogy örülnek a pletykának. Ez fájt.

Otthon minden emlék bántott: Janek ingei a szekrényben, a közös fotók a polcon, az üres hely az ágyban. Gergő próbált segíteni: főzött rám, néha elvitt sétálni a Margitszigetre. De ő is szenvedett.

Egy este Ilona néni újra átjött. Teát főzött nekem, és leült mellém.

– Éva, tudod… lehet, hogy most fáj, de egyszer majd hálás leszel ezért az újrakezdésért. Én is csak akkor jöttem rá, ki vagyok valójában, amikor egyedül maradtam.

Nem hittem neki. Akkor még nem.

Aztán egy nap Janek felhívott.

– Éva… beszélhetnénk?

– Miről? – kérdeztem hidegen.

– Csak… szeretném látni Gergőt. És… szeretném elmondani, hogy sajnálom.

– Most már késő – mondtam ki végül. – Gergővel beszélhetsz, de velem nincs miről beszélnünk.

Letettem a telefont. A kezem remegett. De valami megváltozott bennem: először éreztem úgy, hogy nem vagyok teljesen elveszett.

Elkezdtem újra festeni – régen imádtam akvarellel dolgozni, csak sosem volt rá időm. Gergő bátorított:

– Anya, annyira ügyes vagy! Miért nem jelentkezel egy tanfolyamra?

Elmentem egy hétvégi festőkurzusra a Művelődési Házba. Ott ismertem meg Verát és Juditot – két nőt, akik szintén túl voltak váláson. Együtt nevettünk és sírtunk; ők értették igazán, min megyek keresztül.

Közben Ilona néni egyre közelebb került hozzám. Néha együtt főztünk lecsót vagy sütöttünk almás pitét vasárnaponként. Egyszer azt mondta:

– Tudod, Éva, te vagy az első menyem, akit igazán megszerettem.

Ez meglepett és meghatott egyszerre.

Janek néha próbált visszatérni az életünkbe – hozott ajándékot Gergőnek, néha rám is ráírt egy-egy üzenetet: „Remélem jól vagy.” Már nem fájt annyira olvasni ezeket; inkább sajnáltam őt.

Egy év telt el azóta. Még mindig vannak nehéz napok – főleg ünnepekkor –, de már nem érzem magam üresnek. Gergő lediplomázott; Ilona néni azóta is minden héten átjön teázni; Verával és Judittal rendszeresen találkozunk festeni vagy csak beszélgetni.

Néha azon gondolkodom: ha Janek nem hagy el Zsófiért, vajon rájöttem volna-e valaha arra, ki vagyok én igazából? Vajon tényleg szükség van ekkora fájdalomra ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább hálásnak kell lennünk azért, hogy új esélyt kaptunk az élettől?