Miért tiltottam meg a lányomnak, hogy elváljon a gazdag férjétől – Nem látja, milyen szerencsés

– Nem fogod elrontani az életed, Anna! – kiabáltam rá, miközben a nappali asztalánál álltunk egymással szemben. A kezem remegett, a hangom is, de nem engedhettem, hogy csak úgy eldobja magától mindazt, amiért annyit dolgoztunk.

Anna a szemembe nézett, és olyan dühös volt, mint még soha. – Anya, nem bírom tovább! Nem érdekel a pénz, nem érdekel a ház, sem az autók. Szeretnék végre boldog lenni!

A szívem összeszorult. Hogy mondhat ilyet? Hiszen mindent megadtam neki. Már kislányként is azt sulykoltam belé: „Anna, csak akkor leszel biztonságban, ha jó férjet választasz. Olyat, aki gondoskodik rólad.” És ő hallgatott rám. Tizenhét évesen már arról álmodozott, hogy egyszer majd egy sikeres ügyvéd vagy vállalkozó felesége lesz. Nem számított neki, hogy ki az illető – csak az, hogy gazdag legyen.

Amikor megismerte Gábort, rögtön tudtam: ő lesz az. Gábor családja ismert volt Debrecenben; apja nagy építőipari cég tulajdonosa, anyja orvos. Anna mindent megkapott tőlük: új lakást a belvárosban, autót a diplomaosztóra, utazásokat Olaszországba és Franciaországba. A barátnői irigykedtek rá, én pedig büszke voltam magamra. Úgy éreztem, végre sikerült: Anna nem fog úgy élni, mint én – örökös anyagi gondok között.

De most itt áll előttem, sírva könyörög, hogy hadd váljon el.

– Anya, Gábor sosem figyel rám! – zokogta. – Mindig dolgozik, vagy a barátaival van. Ha beszélni próbálok vele, csak legyint. Nem szeret…

– Ugyan már! – vágtam közbe. – Minden férfi ilyen! A lényeg, hogy nem kell aggódnod a pénz miatt. Gondolj bele: hány nő adna bármit ezért az életért?

Anna lehajtotta a fejét. Láttam rajta a kétségbeesést. De én csak a jövőjét féltettem. Mi lesz vele egyedül? Hol fog lakni? Hogyan fog megélni? Hiszen sosem dolgozott igazán – Gábor mindent elintézett helyette.

Este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a saját fiatalkori éveim. Apám meghalt, amikor tizenkét éves voltam; anyám takarítónőként dolgozott egy iskolában. Mindig szégyelltem magam az osztálytársaim előtt a kopott ruháim miatt. Megfogadtam: az én lányomnak soha nem kell majd nélkülöznie.

Másnap reggel Anna csendben ült a konyhában. A teáját kavargatta, de nem nézett rám.

– Beszéltem Gáborral – mondta halkan. – Azt mondta, ha el akarok menni, menjek… De semmit nem viszek magammal.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Ezt nem gondolhatja komolyan! – csattantam fel. – Hát nem érted? Ha most elmész, mindent elveszítesz! Egy perc alatt lecserél egy fiatalabbra! És akkor mi lesz veled?

Anna felállt. – Inkább legyek szegény és boldogtalan nélküle, mint gazdag és boldogtalan mellette.

Nem értettem őt. Hogy lehet ilyen ostoba? Hiszen annyi nő cserélne vele! A szomszédunk lánya, Réka például három műszakban dolgozik egy gyárban; alig tudja fizetni az albérletet. Anna pedig csak panaszkodik…

Aznap este felhívtam a nővéremet, Marikát.

– Te mit tennél? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Engedd el! – felelte Marika. – Nem élheted helyette az életét.

De én nem tudtam elengedni. Úgy éreztem, minden reményem benne volt. Ha most elválik Gábortól, minden álmom szertefoszlik.

Pár nap múlva Anna összepakolta a ruháit és elköltözött egy albérletbe. Azóta alig beszélünk. Néha látom az utcán; soványabb lett és fáradtnak tűnik. De amikor rám mosolyog, valami furcsa nyugalmat látok rajta.

Éjszakánként azon gondolkodom: vajon tényleg boldogabb így? Vagy csak makacsságból tart ki?

Most itt ülök a régi családi fényképek között és azon töprengek: vajon rossz anya vagyok-e azért, mert nem engedtem boldognak lenni? Vagy csak féltem attól, hogy ugyanazokat a hibákat követi el, mint én?

Ti mit tennétek a helyemben? Elengednétek a lányotokat egy bizonytalan jövőbe – vagy inkább ragaszkodnátok ahhoz, amit biztosnak gondoltok?