„Azt hittem, újra boldog lehetek – de a párom gyerekei mindent tönkretettek?”
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod, anya! – csattant fel a lányom, Dóra, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorongatva a bögrémet. – Komolyan gondolod, hogy egy idegen férfi miatt mindent feladsz?
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és próbáltam nem sírni. Azt hittem, örülni fog nekem. Azt hittem, végre valaki megérti, mennyire hiányzott az ölelés, egy kedves szó, egy társas vacsora. De Dóra csak dühös volt.
Pedig amikor először találkoztam Gáborral, minden annyira egyszerűnek tűnt. Egy kertészeti előadáson ismerkedtünk meg, ahol mindketten a rózsák metszéséről hallgattunk egy idős bácsit. Gábor vicces volt, figyelmes, és amikor először hívott el kávézni, úgy éreztem magam, mint húszévesen. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi év után még egyszer átélhetem ezt.
A férjem halála óta csak a munka és a kert töltötte ki az életemet. A fiam, András Németországban él, ritkán látom. Dóra is elfoglalt: két gyerek, munka, háztartás. Én pedig esténként egyedül ültem a kanapén, néztem a tévét vagy hallgattam a csendet. Néha úgy éreztem, beleőrülök.
Gáborral minden megváltozott. Újra volt miért felkelni reggelente. Sétáltunk a Duna-parton, beszélgettünk órákon át. Egyik este azt mondta: „Szeretném, ha megismernéd a gyerekeimet.”
Izgultam. Tudtam, hogy Gábor két felnőtt gyerekkel él együtt: Ádám harmincnégy éves informatikus, Zsófi pedig huszonnyolc éves óvónő. Azt hittem, örülni fognak az apjuk boldogságának.
Az első találkozás azonban rémálom volt. Ádám alig nézett rám, Zsófi pedig már az első mondatával ledöbbentett:
– Maga most komolyan azt hiszi, hogy pótolhatja anyát?
Elakadt a lélegzetem. Nem akartam senkit pótolni. Csak szerettem volna tartozni valahová.
Azóta minden találkozás feszültséggel telt. Gábor próbált közvetíteni, de a gyerekei ridegek maradtak. Egy vasárnapi ebéd után Zsófi félrehívott:
– Nézze, mi már felnőttek vagyunk. Nem kell új anyuka. Ha maga miatt apu eladja a házat vagy megváltozik az életünk, azt nem fogjuk hagyni.
Hazafelé sírtam az autóban. Vajon tényleg önző vagyok? Jogom van még boldognak lenni? Vagy tényleg csak bajt hozok mindenkire?
Gábor próbált vigasztalni:
– Ne törődj velük! Majd megszokják.
De hetek teltek el, és semmi sem változott. Egyre többször veszekedtünk emiatt. Egy este Gábor hangja is kemény lett:
– Én nem akarok választani közted és a gyerekeim között!
Éreztem, hogy valami megtört bennem. Hónapok óta először ismét magányosnak éreztem magam – pedig ott ült mellettem valaki.
A barátnőim azt mondták: „Ne hagyd magad! Megérdemled a boldogságot!” De amikor Dóra sírva hívott fel:
– Anya, félek, hogy elveszítelek! Mi lesz velünk?
…akkor összezavarodtam. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék élni?
Egyik este Gábor gyerekei váratlanul beállítottak hozzánk. Ádám leült velem szemben:
– Nézze… mi csak félünk attól, hogy apu megváltozik maga mellett. Hogy elveszítjük őt is.
Akkor értettem meg: nem ellenem harcolnak, hanem a veszteségtől félnek.
De vajon lehet-e úgy újrakezdeni az életet, ha mindenki csak fél és bánt? Lehet-e egyszerre szeretni valakit és nem bántani másokat?
Most itt ülök a kertben, nézem az alkonyatot és azon gondolkodom: vajon van-e jogom még egyszer boldognak lenni? Vagy tényleg csak bajt hozok mindenkire?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni a saját boldogságunkért akkor is, ha mások ezt nem értik meg?