„Anyósom megköszönte a vacsorát, de a sógornőmmel csak egymásra néztünk – vajon tényleg ennyire felszínesek vagyunk?”

– Köszönöm, lányok, csodálatos volt minden! – Anyósom hangja csilingelt az étkezőben, miközben a desszertes tányérokat szedegette össze. A sógornőm, Dóra, épp a körmeit nézegette, amiket tegnap csináltatott a belvárosi szalonban. Én is végigsimítottam a frissen vasalt hajamon, és próbáltam mosolyogni, de valahogy nem ment.

A családi ünnepek nálunk mindig feszültek. A férjem, Gábor, és Dóra férje, Zsolt – ők testvérek – gyerekkoruk óta versengenek mindenben. Mostanra már csak abban mérik össze magukat, hogy melyikük felesége néz ki jobban, vagy ki tud drágább ajándékot venni anyósnak. Dóra és én pedig mintha tükörképei lennénk egymásnak: mindketten imádjuk a szépségápolást, a legújabb ruhákat, és órákig tudunk beszélgetni arról, hogy melyik manikűrös a legjobb a városban. De ha egymás mellett ülünk, valahogy mindig csak a csend marad.

– Milyen volt a sütemény? – kérdeztem végül anyósomtól, próbálva megtörni a csendet.
– Isteni! – válaszolta, de közben már a konyhába sietett. Dóra rám nézett, és halkan felsóhajtott.
– Szerinted tényleg örült neki? – kérdezte.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Néha úgy érzem, mindegy mit csinálunk, úgysem leszünk elég jók.

A fiúk eközben a nappaliban focimeccset néztek, mintha semmi sem történt volna. Mi ketten ott maradtunk az üres asztalnál, és egyikünk sem tudta, hogyan folytassuk a beszélgetést. Pedig kívülről minden tökéletesnek tűnt: tökéletes smink, tökéletes ruha, tökéletes vacsora. De belül valami nagyon hiányzott.

Dóra hirtelen felállt.
– Elmegyek egy cigire – mondta. Tudtam, hogy igazából csak ki akar menekülni ebből a helyzetből. Követtem őt az erkélyre.
– Te is úgy érzed, hogy csak dísznek vagyunk ebben a családban? – kérdeztem halkan.
Dóra elmosolyodott, de a szeme szomorú volt.
– Néha igen. Mintha csak azért lennénk itt, hogy jól mutassunk a családi fotókon.

A hideg esti levegő megcsípte az arcomat. Lent az utcán egy idős néni húzta maga után a bevásárlókocsit. Elgondolkodtam: vajon ő is így érezte magát fiatalon? Vagy csak mi vagyunk ilyen elveszettek?

– Tudod – folytatta Dóra –, amikor Zsolttal összejöttem, azt hittem, majd igazi család leszünk. De mostanában csak azt érzem, hogy mindenki játszik valami szerepet. Anyósod a gondoskodó matriarcha, mi meg a csinos menyei.
– És ha nem akarunk azok lenni? – kérdeztem vissza.
– Akkor mi marad? – nézett rám Dóra.

Visszamentünk a nappaliba. A fiúk még mindig a meccset bámulták. Anyósom épp egy újabb adag süteményt hozott be.
– Lányok, gyertek enni! – szólt kedvesen.
Leültünk mellé, de egyikünk sem nyúlt az ételhez.
– Minden rendben van? – kérdezte végül anyósom.
– Persze – hazudtuk egyszerre.

Az este végén Gábor odalépett hozzám.
– Jól érezted magad? – kérdezte gépiesen.
– Igen – feleltem, de közben legszívesebben sírtam volna.

Otthon sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ennyire felszínes vagyok? Vagy csak nem találom a helyem ebben a családban? Másnap reggel Dóra írt egy üzenetet: „Szerinted mi valaha igazi család leszünk?”

Nem tudtam mit válaszoljak. Talán sosem leszünk azok. Talán csak meg kellene próbálnunk őszintébben beszélgetni egymással – vagy legalább önmagunkkal.

Ti mit gondoltok? Lehet egy család igazi közösség akkor is, ha mindenki csak szerepet játszik benne? Vagy eljön az idő, amikor végre ledobhatjuk a maszkokat?