„Nem vállaltam el az unokám felügyeletét – most mindenki ellenem fordult” – Egy nagymama őszinte vallomása

– Anya, kérlek, csak most az egyszer! – könyörgött a fiam felesége, Réka, miközben a konyhaasztalnál álltunk. A hangja remegett, a szeme vörös volt a sírástól. – Nincs más, akire rábízhatnánk Annát.

Ott ültem, a kezem a teáscsészén, és éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver. A fiam, Gábor, csak némán nézett rám, mintha már eldöntötték volna helyettem is, hogy mit kell tennem. Anna, az én kis unokám, éppen a nappaliban rajzolt. Hallottam, ahogy dúdolgat magában.

– Réka, tudod, hogy szeretem Annát – kezdtem halkan –, de most tényleg nem tudom vállalni. Holnapra időpontom van az orvoshoz, és utána is pihenni kellene. Az utóbbi időben egyre nehezebben bírom a tempót.

Réka arca megkeményedett. – Mindig ezt mondod! De amikor neked volt szükséged ránk, mi ott voltunk! Most miért nem segítesz?

Gábor is megszólalt: – Anya, csak néhány óráról van szó. Miért nem lehet ezt megoldani?

A hangulat egy pillanat alatt fagyossá vált. Éreztem, ahogy a bűntudat lassan szorítani kezdi a torkomat. De tudtam: ha most is engedek, soha nem lesz vége. Az elmúlt hónapokban szinte minden hétvégén nálam volt Anna. Szeretem őt, de 65 évesen már nem bírom úgy, mint régen. A vérnyomásom magas, a hátam fáj, és néha még a lépcsőn is alig tudok felmenni.

– Sajnálom – mondtam végül halkan –, de most tényleg nem megy.

Réka felkapta a kabátját és kiviharzott. Gábor még egy pillanatig nézett rám, aztán szó nélkül követte.

Aznap este egyedül ültem a sötét lakásban. A telefonomra néztem: semmi üzenet. Máskor ilyenkor már legalább egy képet küldtek Annáról. Most csend volt. A csend pedig jobban fájt minden szónál.

Másnap reggel csörgött a telefonom. Az anyósom volt az: – Margitkám, hallottam, mi történt. Hogy tehetted ezt? Egy nagymama dolga segíteni! Réka teljesen kiborult miattad!

Próbáltam magyarázkodni, de nem hagyta szóhoz jutni. Aztán sorra jöttek az üzenetek: a húgom is írt („Nem hiszem el, hogy ilyen önző vagy!”), sőt még a szomszéd Marika néni is megjegyezte a lépcsőházban: „Én bezzeg mindig vigyázok az unokákra!”

A családi csoportban Réka egy hosszú üzenetet írt: „Sajnálom, hogy ilyen családba kerültem, ahol az idősebbek nem segítik a fiatalokat.” A többiek csak lájkolták vagy szomorú arcot küldtek rá.

Napokig nem beszéltem senkivel. Anna sem jött át. Hiányzott a nevetése, az apró keze a kezemben. De közben éreztem: ha most beadom a derekam, sosem lesz vége az elvárásoknak.

Egyik este csöngettek. Gábor állt az ajtóban.

– Anya – kezdte –, Réka nagyon haragszik rád. De én is csalódott vagyok. Mindig azt mondtad, hogy a család az első.

– Igen – feleltem csendesen –, de én is ember vagyok. Nekem is vannak határaim. Nem bírom már úgy, mint régen.

– Akkor mi lesz velünk? – kérdezte keserűen. – Mindig csak magadra gondolsz?

A szavai úgy vágtak belém, mintha kést forgattak volna bennem. Mindig mindent megtettem értük: főztem rájuk, segítettem költözni, vigyáztam Annára, amikor csak tudtam. De most először nemet mondtam.

Azóta eltelt két hét. A család még mindig haragszik rám. Réka nem beszél velem, Gábor csak röviden válaszol az üzeneteimre. Anna hiányzik a legjobban.

Sokszor elgondolkodom: tényleg én vagyok az önző? Vagy csak mindenki más vár tőlem túl sokat? Vajon hol van az a határ, amikor egy nagymama már joggal mondhat nemet? Vagy örökké csak adnom kell magamból?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg rossz ember vagyok azért, mert egyszer végre magamra gondoltam?