„Anyu, bajban vagyok” – Hogyan sodort a fiam titka adósságba és kétségbeesésbe
– Anya, kérlek, ne haragudj rám… – Adam hangja remegett, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kinti eső monoton kopogása mintha csak az én szívverésemet utánozta volna, ahogy próbáltam feldolgozni a hallottakat. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.
– Mondd el végre, mi történt! – szorítottam meg a bögrét, mintha attól erősebb lennék. Adam lesütötte a szemét, ujjai idegesen doboltak az asztalon.
– Tartozom… sok pénzzel. Ha nem fizetem ki, bajba kerülök. Segítened kell.
Aznap délután még nem tudtam, hogy ezzel a döntéssel – hogy segítek neki – nemcsak az ő életét, hanem a sajátomat is romba döntöm. Egyetlen aláírásommal több millió forintos hitelt vettem fel a nevemre. Azt mondta, csak egyszeri botlás volt, és mindent visszaad majd. Hinni akartam neki. Hiszen ő a fiam.
Hetekig minden nap vártam, hogy jelentkezik. De Adam egyre ritkábban hívott. Aztán egy este, amikor már majdnem elaludtam, csörgött a telefonom.
– Anya… baj van. Megint…
A hangja megtört volt, és én akkor értettem meg: valami sokkal nagyobb dologról van szó. Másnap elmentem hozzá. A lakása üres volt, csak néhány sörösdoboz és egy szétdobált pakli kártya árulkodott arról, hogy valami nincs rendben.
– Adam! – kiabáltam kétségbeesetten. – Hol vagy?
A fürdőszobából jött elő, karikás szemekkel, borostásan.
– Anya… elvesztettem mindent. Nem tudom abbahagyni…
Akkor mondta ki először: szerencsejáték-függő lett. Az egész testem remegett. Haragudtam rá, de még jobban magamra. Hogy lehettem ilyen vak? Miért nem vettem észre korábban?
A következő hetekben minden megváltozott. A bank hívogatott, a csekkek gyűltek az asztalon. A munkahelyemen is egyre nehezebben tudtam koncentrálni. Anyám – az ő nagymamája – is megérezte, hogy valami nincs rendben.
– Mi baj van veled, Zsuzsa? – kérdezte egy vasárnapi ebédnél.
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam neki, miközben a könnyeimet nyeltem vissza.
De nem bírtam tovább magamban tartani. Egy este leültem Adam mellé.
– Fiam, ezt így nem lehet tovább csinálni! Segítséget kell kérned! Nem tudom tovább fizetni helyetted az adósságokat! Én is tönkremegyek!
Adam először dühös lett.
– Mindig csak azt mondod, mit csináljak! Nem érted, mennyire nehéz ez?
– Dehogynem értem! – kiáltottam rá. – Minden nap attól félek, hogy elveszítem a lakást! Hogy miattad mindent elveszítek!
Napokig nem beszéltünk utána. Aztán egy este csendben leült mellém.
– Anya… igazad van. Szükségem van segítségre.
Elindultunk együtt egy addiktológiai rendelésre a kerületi szakrendelőbe. Ott ültem mellette a váróban, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek: tehetetlenül és elveszetten.
Az orvos szerint Adamnak hosszú út áll előtte. Nekem is. Minden nap küzdök a bűntudattal: vajon én rontottam el valamit? Túl sokat engedtem meg neki? Vagy épp túl keveset?
A családunk széthullott. Anyám haragszik rám, mert szerinte elkényeztettem Adamot. A testvérem nem akar szóba állni vele. A barátaim közül is többen elfordultak tőlem – mintha az én hibám lenne az egész.
De minden reggel felkelek, elmegyek dolgozni, fizetem a részleteket. Adam néha felhív: mesél arról, hogyan halad a terápián. Néha reménykedem, máskor csak félek.
Egy este ültem a konyhában, néztem az üres bögrét magam előtt, és azon gondolkodtam: vajon lesz-e még valaha olyan napom, amikor nem aggódom érte? Amikor újra bízni tudok benne? Vagy örökre elveszítettem azt a fiút, akit egykor ismertem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan pont, amikor már csak magunkat kell menteni?