„Az anyósom szerint tönkretettem a fiát – de csak megtanítottam kiállni magáért”
– Gábor, ezt nem teheted! – csattant fel Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a félig megpucolt krumplival. – Az apád születésnapja van, és te nem jössz el? Mióta vagy ilyen önző?
A szívem összeszorult. A férjem, Gábor, csak némán bámulta a padlót. Éreztem, hogy minden izma megfeszül. Tudtam, mennyire nehéz neki nemet mondani az anyjának. De most először, mióta együtt vagyunk, végre kiállt magáért.
– Anya, már megbeszéltük, hogy most hétvégén Zsuzsával kettesben szeretnénk lenni. Nekünk is kell idő magunkra – mondta halkan, de határozottan.
Ilona néni rám villantotta a szemét. – Persze, Zsuzsa, te biztos ezt akartad! Mióta itt vagy, Gábor teljesen megváltozott. Régen sosem beszélt így velem.
A levegő vibrált a feszültségtől. A konyha ablakán túl a szürke novemberi égbolt még sötétebbnek tűnt. Én csak álltam ott, és próbáltam nem sírni. Nem akartam bántani senkit. Csak azt szerettem volna, ha Gábor végre önmaga lehet.
Az első években mindent megtettem, hogy jó meny legyek. Segítettem főzni a vasárnapi ebédeknél, hallgattam Ilona néni történeteit a régi időkről. De mindig ott volt az a kimondatlan elvárás: Gábor legyen ott minden családi eseményen, segítsen az apjának a kertben, vigye el a húgát orvoshoz, ha kell. És Gábor mindig ment. Akkor is, ha fáradt volt, ha dolgoznia kellett volna, ha nekünk is lett volna programunk.
Egy este, amikor már harmadszor mondta le a közös mozit Ilona néni miatt, nem bírtam tovább.
– Gábor, mikor lesz nekünk is életünk? – kérdeztem csendesen.
– De hát anya egyedül van… – motyogta.
– Nem vagy egyedül felelős érte! Felnőtt ember vagy! Neked is jogod van nemet mondani.
Sokáig csak nézett rám. Aztán lassan bólintott. Aznap először éreztem, hogy talán változhat valami.
De Ilona néni ezt sosem fogadta el. Egyre gyakrabban vágott oda csípős megjegyzéseket: „Régen Gábor mindig segített”, „Mióta Zsuzsa van, minden más lett”, „A család már nem fontos?”
Egyik vasárnap délután, amikor Gábor végre nemet mondott egy újabb kérésére – hogy vigye el a nagybácsit a piacra –, Ilona néni sírva fakadt.
– Mit tettél vele? Az én fiam sosem volt ilyen! – zokogta.
Én csak álltam ott bénultan. Mit mondhattam volna? Hogy csak azt szeretném, ha Gábor boldog lenne? Hogy ő is emberből van?
A család többi tagja is kezdett furcsán nézni rám. A sógornőm egyszer félrehívott:
– Zsuzsa, tudom, hogy jót akarsz… de anyu nagyon szenved. Nem lehetne egy kicsit engedni?
De meddig lehet engedni? Meddig kell feladni magunkat mások kedvéért?
Egy este Gábor leült mellém a kanapéra.
– Félek – mondta halkan. – Félek attól, hogy ha nemet mondok anyának, elveszítem őt… de ha mindig igent mondok, elveszítem magamat… és téged is.
Megfogtam a kezét.
– Én szeretlek úgy, ahogy vagy. De nem akarom látni, ahogy összeroppansz mások elvárásai alatt.
Azóta próbálunk határokat húzni. De minden alkalommal újabb harc kezdődik. Ilona néni nem akarja elfogadni az új helyzetet. Minden családi ebéd feszültséggel teli. Néha úgy érzem, mintha én lennék az ellenség.
De amikor látom Gábort mosolyogni egy-egy közös hétvége után… amikor végre nem fáradt és nem ideges… tudom, hogy jól döntöttem.
Mégis ott motoszkál bennem a kétely: vajon tényleg én változtattam meg őt? Vagy csak végre önmaga lehet mellettem?
Ti mit gondoltok? Hol van a határ önfeláldozás és önállóság között egy magyar családban?