Kényszerházasság – Amikor a szerelem hiányzik, de az élet dönt helyetted

– Nem akarom ezt, Anna! – csattant fel bennem a gondolat, miközben a tükör előtt álltam, és próbáltam elhinni, hogy tényleg az esküvőmre készülök. A fehér ing gallérja szorított, mintha minden levegőt kiszorított volna belőlem. Anyám hangja a folyosóról visszhangzott: – Gergő, siess már, mindjárt itt vannak a vendégek!

Egy évvel ezelőtt még azt hittem, hogy majd szerelemből nősülök. Hogy lesz egy lány, akibe belebolondulok, akivel együtt álmodunk nagyot egy panelház tizedik emeletén vagy egy kis házban a Balaton mellett. Ehelyett most itt állok, és Anna – akit alig ismerek – a másik szobában sír. Az egész csak egy buli volt, egyetlen éjszaka, amikor mindketten túl sokat ittunk. Aztán hónapokkal később jött a hír: Anna terhes.

A szüleim arcán először a döbbenet, aztán a harag, végül a rideg eltökéltség jelent meg. – Egy rendes magyar családban nem marad gyerek apa nélkül! – mondta apám, miközben az asztalra csapott. Anna szülei sem voltak boldogabbak. Az anyja sírt, az apja csak némán bólintott. Két család, akik sosem találkoztak volna, most egy asztalnál ültek, és arról vitatkoztak, mikor legyen az esküvő.

– Gergő, te mindig is felelősségteljes fiú voltál – mondta anyám később halkan. – Nem hagyhatod cserben Annát.

De mi van velem? Ki gondol rám? Ki kérdezi meg, hogy én mit akarok?

Az esküvő napján mindenki mosolygott. A nagynéném pityergett, a nagybátyám kínosan viccelődött. Anna szeme vörös volt a sírástól. Amikor kimondtuk az igent, mindketten úgy éreztük, mintha valami végleg lezárult volna bennünk.

Az első közös hónapok pokoliak voltak. Anna reggelente hányt, én pedig próbáltam elkerülni a lakást. Munka után inkább sétáltam még egy órát a Duna-parton, csak ne kelljen hazamenni. A barátaim eleinte próbáltak támogatni, de aztán lassan eltűntek mellőlem. Ki akar egy olyan sráccal sörözni, aki mindig fáradt és levert?

Egy este Anna rám tört a konyhában:
– Szerinted én ezt akartam? Szerinted nekem könnyű?
– Nem tudom – feleltem fásultan. – De most már mindegy.
– Mindegy? – kiabálta. – Egy gyerekünk lesz! Hogy lehet ez mindegy?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és bámultam a linóleumot.

A szüleink rendszeresen jöttek ellenőrizni minket. Anyám hozta a húslevest és a tanácsokat: „Gergő, segíts Annának többet! Anna, ne stresszelj annyit!” Anna anyja minden alkalommal elmondta, hogy „régen is így volt ez”, és „majd megszokjátok egymást”. De egyikünk sem akarta megszokni ezt az életet.

A baba megszületése után minden megváltozott – de nem úgy, ahogy reméltem. Anna depressziós lett. Éjszakánként sírt a gyerekkel együtt. Én pedig egyre többször gondoltam arra: mi lett volna, ha nemet mondok? Ha kiállok magamért?

Egy este Anna leült mellém:
– Gergő… én nem bírom tovább. Nem tudom szeretni ezt az életet.
– Én sem – suttogtam.

Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben. A gyerek aludt. Kint esett az eső.

– Mi lesz most velünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… De talán ideje lenne végre magunkra is gondolni.

A következő hetekben elkezdtünk beszélgetni – először csak óvatosan, aztán egyre őszintébben. Felvetődött a válás gondolata is. A szüleink persze kiborultak: „Mit fognak szólni a rokonok?” „Mi lesz a gyerekkel?”

De mi már nem tudtunk tovább hazudni magunknak sem.

Most itt ülök a lakásban, egyedül. Anna elköltözött a kislányunkkal az anyjához. Minden csendesebb lett körülöttem – de belül még mindig vihar tombol.

Vajon lehet-e újrakezdeni? Lehet-e boldog az ember ott, ahol mindenki mást akar tőle? Vagy örökre magammal viszem ennek a döntésnek a terhét?