„Mindig azt hittem, hogy a menyem gyűlöl… Aztán egy nap, amikor összeestem, csak ő jött segíteni, és elmondta az igazságot, amit senki más nem mert”
– Miért nem hívod fel inkább az anyádat? – kérdeztem Kamiltól, miközben a telefonomat szorongattam. A hangom remegett, de próbáltam keménynek tűnni. Kamil csak vállat vont, és a szemét a padlóra szegezte. – Dóra mostanában sokat dolgozik, anya. Nem akarom zavarni.
Aztán csend lett. A nappali órája kattogott, a konyhából beszűrődött a hűtő zúgása. Éreztem, ahogy a magány lassan rám telepszik. Mióta Kamil elvette Dórát, mintha egyre távolabb került volna tőlem. Dóra mindig udvarias volt velem, de sosem több. Nem hívott fel csak úgy, nem kérdezte meg, hogy vagyok. Az ünnepeken is inkább a saját családjával beszélgetett, én pedig ott ültem az asztal végén, és próbáltam nem érezni magam feleslegesnek.
Sokszor gondoltam arra, hogy talán én vagyok a hibás. Talán túl sokat akartam beleszólni az életükbe. Talán túl gyakran mondtam el a véleményemet, amikor nem kellett volna. De hát egy anya mindig aggódik a fiáért…
Aztán egy szombat reggelen minden megváltozott. Egyedül voltam otthon, amikor hirtelen elsötétült előttem a világ. A következő emlékem az volt, hogy valaki a nevemet kiabálja.
– Erzsi néni! Erzsi néni! Hall engem?
Kinyitottam a szemem. Dóra térdelt mellettem, arcán aggodalommal. A keze remegett, ahogy a homlokomat törölgette.
– Hogy kerülsz ide? – suttogtam.
– Kamil nem vette fel a telefont… De én éreztem, hogy valami nincs rendben – mondta halkan.
A mentőben ülve Dóra végig fogta a kezem. Nem szólt semmit, csak néha rám nézett, mintha keresné bennem azt az embert, akitől mindig tartott.
A kórházban aztán minden lelassult. A vizsgálatok után Dóra leült mellém az ágyra. Hosszú percekig csak nézett maga elé.
– Erzsi néni… – kezdte végül. – Szeretnék valamit elmondani.
Bólintottam. A szívem hevesen vert.
– Tudom, hogy azt hiszi, nem szeretem magát… De ez nem igaz. Csak… nagyon nehéz volt nekem ide beilleszkedni. Az én anyám meghalt, amikor tizenöt éves voltam. Azóta mindig féltem attól, hogy valaki közel engedjen magához… Féltem attól is, hogy nem fogad el olyannak, amilyen vagyok.
Elakadt a szava. Láttam rajta, mennyire nehezére esik beszélni.
– Amikor Kamil bemutatott magának… annyira szerettem volna megfelelni! De minden mozdulatomat figyelte… vagy legalábbis én így éreztem. Féltem hibázni. Féltem attól is, hogy elveszítem Kamilt…
A könnyeim kicsordultak. Hirtelen minden világos lett: nem gyűlölt engem Dóra – csak félt attól, hogy én nem fogadom el őt.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Én is hibáztam. Mindig azt hittem, hogy csak te vagy távolságtartó… De most már látom, mennyire nehéz lehetett neked.
Dóra elmosolyodott – először láttam rajta őszinte mosolyt.
– Szeretném, ha újrakezdenénk – mondta halkan.
Aznap este Kamil is bejött hozzám a kórházba. Látta rajtunk a változást; talán először érezte azt, hogy valóban család vagyunk.
A következő hetekben Dóra gyakran meglátogatott. Néha csak teát főzött nekem, máskor együtt néztünk régi fényképeket. Lassan megtanultunk beszélgetni egymással – nem csak udvariasságból, hanem őszintén.
Egy este Dóra megkérdezte:
– Erzsi néni… Megtanítana főzni gulyáslevest? Az anyukám mindig azt mondta, hogy az igazi gulyás titka a türelem.
Nevettem – és úgy éreztem magam először hosszú idő után boldognak.
Most már tudom: néha a legmélyebb sebeket nem szavak okozzák, hanem a kimondatlan félelmek és félreértések. Ha akkor nem lettem volna rosszul… talán sosem tudjuk meg az igazságot egymásról.
Vajon hány családban élnek így egymás mellett emberek – félreértések és kimondatlan érzések között? És vajon hányan mernek végül őszintén beszélni egymással?