„Azt mondta az új kolléganő, hogy a feleségem nem becsül meg… Aztán sétára hívott munka után” – Egy férfi vallomása a hűség, magány és döntés határán

– Szerinted a feleséged tudja, hogy mennyit dolgozol érte? – kérdezte Dóra, miközben a kávégépnél álltunk. A hangja halk volt, de a szavai úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, kezemben a papírpohárral, és néztem, ahogy a kávé lassan csordogál bele. Dóra új volt a cégnél, alig két hete dolgozott velünk, de már most többet beszélgettem vele, mint bármelyik másik kolléganőmmel az elmúlt évben.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem végül.

– Csak figyelem az embereket. Te mindig itt vagy elsőként reggel, utolsóként mész el. Ebédidőben is dolgozol. Aztán hallom, hogy a feleséged sosem jön érted, sosem hív fel… – elhallgatott, majd halkan hozzátette: – Mintha nem is lennél fontos neki.

A szívem összeszorult. Nem akartam erről beszélni. Nem akartam beismerni, hogy Dórának igaza lehet. Az utóbbi hónapokban Eszterrel egyre kevesebbet beszélgettünk. Ő mindig fáradt volt, vagy épp a gyerekekkel foglalkozott. Én pedig csak ültem esténként a kanapén, bámultam a tévét, és vártam, hogy történjen valami.

Aznap délután Dóra odajött hozzám az irodában.

– Nincs kedved sétálni egyet munka után? – kérdezte mosolyogva.

Meglepődtem. Nem szoktam ilyesmit csinálni. De valami azt súgta, hogy most igent kell mondanom.

A Margit híd felé indultunk. A Duna partján sétáltunk, néztük a várost, ahogy lassan besötétedik. Dóra mesélt magáról: vidékről költözött fel Budapestre, egyedül él egy kis albérletben Újlipótvárosban. Nincsenek barátai itt, minden új neki.

– Néha azt érzem, mintha láthatatlan lennék – mondta halkan. – Az emberek csak elmennek mellettem az utcán. A munkahelyen is… kivéve téged.

Éreztem, ahogy valami megmozdul bennem. Régóta nem beszélgettem így senkivel. Régóta nem éreztem magam fontosnak.

– Otthon is így érzed magad? – kérdezte Dóra.

Nem válaszoltam rögtön. Eszembe jutottak az otthoni jelenetek: Eszter a telefonján pötyög, a gyerekek veszekednek a fürdőszobában, én pedig próbálok csendben maradni, hogy ne zavarjak senkit.

– Néha igen – mondtam végül. – Mintha csak egy bútordarab lennék.

Dóra megfogta a kezem. Meglepődtem, de nem húztam el.

– Szerintem többet érdemelsz – mondta halkan.

Aznap este későn mentem haza. Eszter már aludt. A gyerekek is csendben szuszogtak a szobájukban. Leültem a konyhában, és csak bámultam magam elé. Vajon tényleg nem becsül meg a feleségem? Vagy csak én változtam meg?

Másnap reggel Eszter szó nélkül ment el mellettem. A gyerekek siettek az iskolába, én pedig újra egyedül maradtam a gondolataimmal.

A munkahelyen Dóra rám mosolygott.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Nem tudom – feleltem őszintén.

A napok teltek. Egyre többet beszélgettem Dórával. Egyre többször gondoltam arra, milyen lenne vele lenni. Milyen lenne újrakezdeni valakivel, aki figyel rám, aki meghallgat.

Egy péntek este Dóra megkérdezte:

– Miért nem beszélsz Eszterrel erről?

– Mit mondhatnék? Hogy magányos vagyok mellette? Hogy úgy érzem, már nem szeret?

– Igen – felelte Dóra határozottan. – Ha nem beszéltek róla, sosem fog változni semmi.

Hazamentem aznap este és leültem Eszterrel beszélgetni.

– Szeretném, ha több időt töltenénk együtt – kezdtem óvatosan. – Úgy érzem, eltávolodtunk egymástól.

Eszter rám nézett fáradt szemekkel.

– Én is érzem – mondta halkan. – De annyi minden van… A munkahelyem, a gyerekek… Néha azt sem tudom, hol áll a fejem.

– Én sem vagyok boldog így – vallottam be. – Szükségem van rád.

Sokáig ültünk csendben egymás mellett. Végül Eszter megszorította a kezem.

– Próbáljuk meg újra? – kérdezte reménykedve.

Bólintottam. De közben ott motoszkált bennem Dóra hangja: „Többet érdemelsz.”

Azóta is minden nap küzdök magammal. Próbálok jobb férj lenni, több figyelmet adni Eszternek. De néha még mindig eszembe jut Dóra mosolya, az őszinte szavai…

Vajon tényleg lehet újrakezdeni valakivel, akivel már annyi mindent elvesztettünk? Vagy csak áltatom magam? Ti mit tennétek a helyemben?