„Mama azt mondta, hogy be kell adni a mamát az idősek otthonába” – Egy magyar nagymama szívszorító története, amikor a családja hátat fordít neki

– Mama, anya azt mondta, hogy be kell adni téged az idősek otthonába – suttogta Lili, miközben a kis kezével szorosan fogta az ujjam. Megálltam a lépcsőházban, a kulcs kiesett a kezemből. A szívem hevesen vert, mintha valaki ököllel ütötte volna belülről. – Ezt… ezt honnan hallottad, kicsim? – kérdeztem remegő hangon. Lili lehajtotta a fejét, és csak annyit mondott: – Hallottam, ahogy anya és apa beszélgettek rólad tegnap este.

Aznap reggel még boldogan ébredtem. Végre sikerült megvennem azt a kis lakást Zuglóban, amire két évig spóroltam. A régi falusi házamat eladtam, és minden fillért félretettem, hogy közelebb lehessek a lányomhoz, Annához és az unokámhoz. Azt hittem, most kezdődik el igazán az életem második fejezete: együtt lehetek a családommal, segíthetek nekik, és nem leszek egyedül. De Lili szavai mindent összetörtek bennem.

Még mindig ott álltam a lépcsőházban, amikor Anna ajtót nyitott. – Mama, mi tartott ennyi ideig? – kérdezte türelmetlenül. Lili rám nézett, mintha bocsánatot kérne. Anna észrevette a feszültséget. – Mi történt? – kérdezte gyanakodva. – Semmi – hazudtam gyorsan –, csak elfáradtam.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam a sötétben, és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Vajon tényleg terhet jelentek nekik? Hiszen egész életemben értük dolgoztam. Amikor Anna megszületett, az apja elhagyott minket. Egyedül neveltem fel, két műszakban dolgoztam a konzervgyárban, hogy mindene meglegyen. Soha nem panaszkodtam. Most pedig… most úgy érzem, mintha egy régi bútordarab lennék, amit már csak útban vagyok.

Másnap reggel Anna halkan kopogott be hozzám. – Mama, beszélhetnénk? – kérdezte. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Leült mellém az ágyra. – Tudom, hogy Lili mondott valamit tegnap… Ne haragudj rá, csak gyerek.

– De igazat mondott? – néztem rá egyenesen.

Anna lesütötte a szemét. – Nézd, mama… Nagyon szeretünk téged, de mostanában minden olyan nehéz lett. Péter elvesztette az állását, én is csak részmunkaidőben dolgozom. Lili iskolája drága… És te is egyre többször vagy beteg. Nem tudunk mindig melletted lenni.

– Szóval útban vagyok? – kérdeztem halkan.

– Nem erről van szó! Csak… félek, hogy egyszer valami bajod lesz, és nem leszünk ott segíteni. Az otthonban legalább vigyáznának rád.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Anna átölelt, de én nem tudtam visszaölelni. Az egész testem megfeszült.

Aznap délután Péter is szóba hozta a témát. – Nézd, mama – kezdte –, mi tényleg aggódunk érted. Az otthonban társaságod lenne, programok… Nem lennél annyit egyedül.

– De én nem akarok idegenek között élni! Nekem ti vagytok a családom! – kiáltottam kétségbeesetten.

Péter csak sóhajtott. – Mi is szeretünk téged. De néha muszáj nehéz döntéseket hozni.

A következő napokban minden megváltozott. Anna kerülte a tekintetemet, Péter feszült volt, Lili pedig csendesebb lett. Éreztem, hogy már nem vagyok része az életüknek úgy, mint régen.

Egyik este Lili odabújt hozzám az ágyban. – Mama, ugye nem mész el? – kérdezte sírva.

– Nem tudom, kicsim – suttogtam –, de bárhol is leszek, mindig szeretni foglak.

Aztán eljött a nap, amikor Anna bejelentette: találtak egy jó hírű otthont Budafokon. Elvittek megnézni. Tiszta volt minden, kedvesek voltak az ápolók, de idegennek éreztem magam. Az egyik néni odasúgta: – Ide csak azokat hozzák, akiket már nem akarnak otthon látni.

Hazafelé csendben ültünk az autóban. Anna sírt vezetés közben. Péter mereven nézett maga elé.

Otthon Lili odafutott hozzám: – Mama! Ne menj el! Én nem akarom!

Anna letérdelt mellénk: – Sajnálom, mama… Nem tudom máshogy megoldani.

Aznap éjjel összepakoltam néhány ruhát és régi fényképeket. Leültem az ablakhoz és néztem a várost. Vajon tényleg ennyit értem? Vajon minden nagymama sorsa ez lesz egyszer? Hová tűnt az a szeretet és összetartás, ami régen természetes volt?

Most itt ülök ebben az idegen szobában Budafokon, és csak egy kérdés motoszkál bennem: Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak könnyebb? Ti mit gondoltok: meddig tartozunk felelősséggel egymásért családként?