„A fiam titkos élete: amikor az anyai szeretet kevésnek bizonyul”
– Miért nem mondtad el nekem, Bence? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kórházi ágy mellett ültem. A fehér falak visszhangozták a szavaimat, mintha az egész osztály hallotta volna a fájdalmamat. Bence csak elfordította a fejét, szemei a plafont fürkészték. – Nem akartam, hogy aggódj – suttogta végül.
A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már neki gyerekkorában: „Bence, bármi történik, mindig számíthatsz rám!” És most itt ültem, egy idegen világban, ahol az én fiam már nem az a kisfiú volt, akit ismertem.
Az egész egy szombat reggelen kezdődött. A telefon csörgése szakította meg a csendet. Egy ismeretlen női hang szólt bele: – Jó napot kívánok, Szabó Bence édesanyját keresem. A fia kórházba került.
A világom egy pillanat alatt összedőlt. Azonnal rohantam a Szent Imre Kórházba, ahol Bencét már infúzióra kötve találtam. Az orvosok szerint hirtelen rosszullét miatt került be, de ahogy ott ültem mellette, egyre több idegen arc jelent meg az ajtóban.
Először egy magas, szakállas férfi lépett be – Gergőnek hívták. Barátságosan biccentett felém, majd leült az ágy másik oldalára. – Bence mindig azt mondta, hogy maga nagyon erős asszony – mondta halkan. Meglepődtem. Honnan tudhatja ezt?
Aztán jött egy fiatal nő, Zsófi. Ő is leült, és Bence kezét fogta. Nem tudtam eldönteni, barátnője-e vagy csak közeli ismerős. Zsófi rám nézett: – Tudja, Bence rengeteget segített nekünk az utóbbi időben. Mindig ott volt, ha baj volt.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. Az én fiam? Az a Bence, aki otthon mindig zárkózott volt, aki sosem beszélt az érzéseiről? Akivel az utóbbi években csak ünnepekkor találkoztunk?
Ahogy teltek az órák, egyre többen jöttek be hozzá: egy idős néni, akit Marikának hívtak; egy fiatal srác, Tomi; sőt még egy kisfiú is, aki rajzot hozott neki. Mindegyikük úgy beszélt Bencéről, mintha ő lenne a világ legfontosabb embere számukra.
Egy ponton nem bírtam tovább: – Miért nem tudtam erről semmit? – kérdeztem Zsófitól.
– Talán mert Bence mindig attól félt, hogy csalódást okoz magának – felelte csendesen.
Ez a mondat úgy ütött szíven, mint egy pofon. Évek óta próbáltam megfejteni, miért távolodott el tőlem a fiam. Azt hittem, csak elfoglalt lett: munka, saját élet, barátok. De most rájöttem: valójában sosem engedte meg magának azt a luxust, hogy gyenge legyen előttem.
Aznap este hazamentem és elővettem a régi fényképeket. Ott voltunk mindannyian: én, Bence és az apja, Laci. Laci már öt éve nincs velünk – hirtelen ment el egy szívinfarktusban. Talán akkor kezdődött minden…
Másnap reggel visszamentem a kórházba. Bence aludt. Gergő ott ült mellette és halkan beszélt hozzá:
– Ne félj, minden rendben lesz…
Megálltam az ajtóban és hallgattam őket. Gergő mesélt arról, hogyan segített neki Bence kijutni az adósságcsapdából; arról is beszélt, hogy Bence minden szombaton ételt vitt a hajléktalanoknak a Blaha Lujza téren.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Hogy lehet az, hogy erről semmit sem tudtam? Hogy lehet az, hogy az én fiamnak ennyi titka volt előttem?
Amikor Bence felébredt, odamentem hozzá és megsimogattam a haját:
– Sajnálom… Sajnálom, hogy nem voltam ott neked jobban…
Bence rám nézett és először láttam könnyeket a szemében:
– Anya… Én csak azt akartam, hogy büszke legyél rám.
– Mindig büszke voltam rád! Csak azt szerettem volna tudni: boldog vagy-e…
Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett csendben. Aztán Zsófi is bejött és leült mellénk:
– Néha nehéz beszélni arról, ami fáj – mondta halkan.
Azóta minden más lett köztünk. Próbálok jobban odafigyelni rá; próbálom megérteni azt is, amit nem mond ki hangosan. De néha még mindig azon gondolkodom: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hányan élünk egymás mellett úgy, hogy valójában semmit sem tudunk a másikról?
Talán sosem lehetünk tökéletes szülők… De vajon elég-e csak szeretni valakit ahhoz, hogy igazán közel kerüljünk hozzá? Vagy ennél sokkal többre van szükség?