Egész életemben segítettem a legjobb barátnőmnek – amikor nekem volt szükségem rá, kiderült, hogy évek óta meglopott

– Miért van megint mínuszban a számlám? – kérdeztem magamtól, miközben a netbankot bámultam a konyhaasztalnál. A gyerekek már aludtak, a férjem, Gábor halkan hortyogott a hálóban, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Aznap este valami végleg eltört bennem.

Ágnessel húsz éve vagyunk barátnők. Együtt jártunk az ELTE-re, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásokon, együtt nevettünk a vizsgaidőszakban, amikor már csak a fáradtságtól tudtunk röhögni. Amikor Gáborral összeházasodtam, Ágnes volt a tanúm. Amikor megszülettek a gyerekeim, ő volt az első, aki meglátogatott a kórházban. Mindig azt hittem, hogy ő az én biztos pontom ebben a zűrzavaros világban.

Az utóbbi években azonban minden megváltozott. Gábor elveszítette az állását a gyárban, én pedig csak részmunkaidőben tudtam dolgozni egy könyvelőirodában. A pénzünk egyre kevesebb lett, minden forintot meg kellett nézni. Ágnes viszont mindig ott volt: hozott nekünk ebédet, ha nem volt időm főzni, elvitte a gyerekeket játszótérre, ha dolgoznom kellett. Úgy éreztem, nélküle már rég összeroppantam volna.

Aztán jött az a bizonyos este. Megint hiányzott pénz a számlámról. Először azt hittem, elnéztem valamit – de aztán rájöttem: ez már sokadszor fordul elő. Elkezdtem visszanézni a tranzakciókat. Furcsa utalások tűntek fel: kis összegek mentek el rendszeresen egy ismeretlen számlára. A név: Kovács Ágnes. Először nem akartam elhinni. Talán csak véletlen névazonosság? De amikor megnéztem az IBAN-t – ugyanaz volt, amit egyszer Ágnes adott meg nekem, amikor vissza kellett utalnom neki egy közös vacsora árát.

Másnap reggel remegő kézzel hívtam fel.

– Szia Ági – próbáltam nyugodt lenni –, beszélhetnénk? Valami nagyon furcsa dolog történt a számlámmal.

– Persze, mi történt? – kérdezte könnyedén.

– Többször is utaltam pénzt egy Kovács Ágnes nevű számlára… de én nem emlékszem ilyen megbízásra. Tudsz erről valamit?

Hosszú csend volt a vonalban.

– Nézd… – kezdte végül halkan –, akartam mondani neked… De mindig annyira nehéz helyzetben voltál… Én is bajba kerültem… csak kölcsön akartam venni… vissza akartam adni…

– Kölcsön? Évek óta? – kiabáltam bele a telefonba. – Miért nem szóltál? Miért loptad el tőlem?

– Nem loptam! Csak… szükségem volt rá! Tudod, milyen nehéz egyedülálló anyának lenni! Te legalább nem vagy egyedül!

– De hát nekem is alig van valamim! Hogy tehetted ezt velem?

Letettem a telefont. A kezem remegett, sírni sem tudtam. Aznap este Gábornak is elmondtam mindent.

– Mindig mondtam neked, hogy túl jóhiszemű vagy – sóhajtott Gábor. – De hát ki gondolta volna? Ágnes mindig olyan rendesnek tűnt…

Napokig nem tudtam aludni. Ágnes többször is próbált hívni, üzeneteket írt: „Bocsáss meg!”, „Nem akartam bántani!”, „Visszaadom!” De én képtelen voltam megbocsátani. Húsz év barátság ment tönkre egy pillanat alatt.

A családom is nehezen viselte a helyzetet. Anyám azt mondta: „Lányom, az emberek néha kihasználják egymást, de te mindig is túl jó szíved volt.” A nővérem szerint viszont én is hibás vagyok: „Miért adtad oda neki a bankkártyád PIN-kódját? Miért bíztál benne ennyire?”

A munkahelyemen is feszültebb lettem. Egyik kolléganőm, Zsuzsa észrevette:

– Valami baj van veled mostanában? Olyan fáradtnak tűnsz.

– Csak csalódtam valakiben – feleltem szűkszavúan.

Zsuzsa bólintott:

– Tudod, az igazi barátok akkor derülnek ki, amikor bajban vagyunk.

Hetek teltek el. Ágnes végül visszautalt valamennyit abból a pénzből, amit elvitt – de soha nem tudta mindet visszaadni. Azóta sem beszélünk. Néha látom őt a játszótéren a kisfiával; elfordítja a fejét, én is inkább másfelé nézek.

A legjobban az fáj, hogy elvesztettem benne nemcsak egy barátot, hanem azt az illúziót is, hogy valaki feltétel nélkül szerethet és segíthet ebben a világban. Most már sokkal óvatosabb vagyok mindenkivel szemben – talán túlságosan is.

Néha mégis azon gondolkodom: lehet-e újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszett bennem ez a képesség? Vajon ti mit tennétek az én helyemben?