Beengedtem a nővéremet a házamba, most úgy érzem, én vagyok a vendég – meddig tűrjem még?
– Már megint hova tetted a kávéfőzőt? – kérdezte Halina éles hangon, miközben a konyhapultot túrta.
A szívem összeszorult. Ez az én konyhám, az én házam, mégis úgy érzem magam, mintha vendég lennék. Egy pillanatra visszatartottam a lélegzetem, majd halkan válaszoltam:
– Ott van a felső polcon, ahogy mindig.
Halina csak legyintett, és bosszúsan visszatette a bögrét. Aztán leült az asztalhoz, és elkezdte görgetni a telefonját. Én pedig ott álltam, mint egy cseléd, aki várja az utasításokat.
Ha valaki néhány hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyszer majd attól fogok félni, hogy hazajövök a saját lakásomba, kinevettem volna. Halinával mindig is közel álltunk egymáshoz. Gyerekkorunkban együtt aludtunk egy ágyban, együtt sírtunk anyánk szigorú szavai miatt, együtt nevettünk apánk viccein. Amikor ő Budapestre költözött egyetemre, én maradtam Debrecenben, de sosem szakadt meg köztünk a kapcsolat. Minden karácsonykor ugyanazt a forralt bort ittuk, ugyanazokat a régi történeteket meséltük el újra és újra.
Aztán jött az a tavasz, amikor Halina felhívott.
– Zsófi, bajban vagyok. Elhagytam Lacit. Nincs hova mennem. Segítenél?
Nem gondolkodtam sokat. Természetes volt, hogy segítek. A vendégszobát gyorsan rendbe raktam, vettem neki új törölközőt, és még kedvenc csokiját is beszereztem. Az első napokban minden olyan volt, mint régen: együtt főztünk vacsorát, beszélgettünk éjszakába nyúlóan. Azt hittem, ez egy átmeneti időszak lesz.
De aztán valami megváltozott.
Halina egyre több dolgot kezdett el „átrendezni” a lakásban. Először csak a fürdőszobában pakolta át a polcokat – „Így praktikusabb” –, aztán átvette a hűtő feletti irányítást is. Egyik reggel arra ébredtem, hogy a kedvenc bögrémet már nem találom sehol. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott:
– Az már túl kopott volt, kidobtam.
A szívem összeszorult. Ez az én otthonom! Hogy teheti ezt?
A családunkban mindig is Halina volt az erősebb karakter. Ő volt az, aki hangosan nevetett, aki sosem félt kimondani a véleményét. Én inkább csendes voltam, alkalmazkodó. Most viszont úgy érzem, mintha minden nap egyre kisebb lennék a saját életemben.
Egy este aztán betelt a pohár.
Hazajöttem egy hosszú munkanap után – tanár vagyok egy általános iskolában –, és azt láttam, hogy Halina éppen átrendezi a nappalit.
– Mit csinálsz? – kérdeztem döbbenten.
– Szerintem így sokkal otthonosabb lesz – felelte könnyedén. – Amúgy is túl sötét volt itt.
– De… ez az én lakásom! – tört ki belőlem végre.
Halina rám nézett, mintha nem értené.
– Zsófi, csak segíteni akarok! Te mindig mindent úgy hagysz, ahogy van… Néha változtatni kell!
A könnyeim majdnem kibuggyantak. Hát tényleg ennyire nem látja, mennyire bánt ez az egész?
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Emlékeztem arra az időre, amikor még minden titkomat megosztottam vele. Most viszont úgy érzem magam mellette, mint egy idegen. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudom kimondani neki: elég volt?
A következő napokban próbáltam kerülni őt. Korábban mentem dolgozni, később jöttem haza. De Halina mindenhol ott volt: a konyhában főzött – persze már csak vegetáriánus ételeket –, a fürdőben hosszú órákig zuhanyzott, esténként pedig hangosan telefonált a barátnőivel.
Egyik este anyánk is felhívott.
– Zsófikám, tudom, hogy nehéz most neked… De Halinának sincs könnyű dolga. Légy türelmes vele!
Majdnem felkiáltottam: „És velem ki türelmes?” De csak annyit mondtam:
– Igyekszem.
Aztán egy péntek este Halina váratlanul bejelentette:
– Hétvégén átjönnek hozzám páran. Remélem nem gond.
Nem kérdezte meg, csak közölte. Éreztem, hogy most vagy soha – ki kell állnom magamért.
– Halina… Ez az én otthonom. Szeretlek téged, de nem érzem jól magam így. Nem kérdezel meg semmiről, mindent átrendezel… Úgy érzem magam itt, mint egy vendég.
Először csak nézett rám döbbenten. Aztán felcsattant:
– Komolyan? Segítek neked mindenben! Ha nem lennék itt, még mindig ugyanabban az unalmas életben élnél!
– Lehet… De legalább az enyém lenne – suttogtam.
Csend lett. Halina kiviharzott a szobából. Másnap reggel összepakolt pár dolgot és elment anyánkhoz pár napra.
Azóta üresnek érzem a lakást – de legalább újra az enyémnek. Néha bűntudatom van: talán túl kemény voltam vele? De aztán eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor már levegőt sem kaptam mellette.
Vajon hol húzódik a határ testvéri szeretet és önfeláldozás között? Meddig kell tűrnünk valakit csak azért, mert családtag? Ti mit tennétek a helyemben?