Hatvanévesen újra szembe kellett néznem az első szerelmemmel – és önmagammal is

– Mit keresel itt, Júlia? – kérdezte a nő, aki kinyitotta az ajtót. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. Az arca… mintha a sajátomat látnám tükörben, csak néhány évvel fiatalabban. Megszédültem. A szívem hevesen vert, a kezem ökölbe szorult a kabátzsebemben.

Hatvanéves vagyok. Egy egész életet éltem le, két gyereket neveltem fel, eltemettem a férjemet, és most itt állok egy idegen ház előtt Zuglóban, ahol minden ablakból más-más élet kukucskál ki. De én csak egyetlen ember miatt jöttem ide: Gábor miatt. Az első szerelmem miatt, akit negyvenkét éve nem láttam.

Az évek során sokszor mondogattam magamnak, hogy az a szerelem már rég elmúlt. Hogy csak a fiatalságom emléke volt, semmi több. De amikor tavaly ősszel a gyerekeim kirepültek, és a férjem halála után először maradtam teljesen egyedül a lakásban, valami hiányozni kezdett. Nem tudtam megfogalmazni, mi az – csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettem, amit soha nem kaptam vissza.

Egyik este elővettem a régi dobozt a szekrény tetejéről. Benne sárgult levelek, egy fénykép Gáborról, ahogy a Margitszigeten nevet rám, és egy hajtincs, amit akkor vágtam le magamnak, amikor először csókolt meg. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Akkor döntöttem el: meg kell keresnem őt. Tudnom kell, mi lett belőle – és belőlünk.

Most pedig itt állok, és egy nő néz rám, aki kísértetiesen hasonlít rám. – Júlia vagyok – mondom halkan. – Gábort keresem.

A nő elfordul, bekiabál a házba: – Gábor! Valaki téged keres! – A hangjában feszültség van. Egy pillanatra azt hiszem, becsapja előttem az ajtót.

Gábor lép ki az előszobába. Megöregedett. Ősz haj, mély ráncok a szeme körül – de a mosolya ugyanaz. Amikor meglát, ledermed. – Júlia? – suttogja.

A nő közénk lép. – Ki vagy te? – kérdezi tőlem újra.

– Régi ismerős – mondja Gábor halkan. – Nagyon régi…

A nő rám néz, majd Gáborra. – Régi ismerős? Vagy inkább valaki más? – A hangja gúnyos.

Gábor zavartan motyog valamit. Érzem, hogy feszültség vibrál köztünk hármunk között. Végül megszólalok:

– Sajnálom, hogy így betoppantam. Csak… szerettem volna tudni, hogy jól vagy-e.

A nő felnevet. – Hát persze! Mindenki csak tudni akar valamit…

Gábor int nekem, hogy menjek be. A nő nem mozdul az ajtóból.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondja neki Gábor halkan.

– Akkor beszélj vele kint! – csattan fel a nő.

Kimegyünk a kertbe. A levegő hűvös, érzem a rózsák illatát. Gábor sokáig hallgat.

– Miért most? – kérdezi végül.

– Mert egyedül maradtam – mondom őszintén. – És mert hiányzol.

Gábor lehajtja a fejét. – Tudod… én is sokat gondoltam rád az évek során. De az élet másfelé vitt minket.

– Ki ő? – kérdezem halkan.

– Anna. A feleségem harminc éve.

Bólintok. Fáj hallani, de nem lep meg.

– És neked? – kérdezi vissza.

– Férjem meghalt öt éve. Két gyerekem van… de már mindketten külföldön élnek.

Csend lesz köztünk. A múlt emlékei ott lebegnek közöttünk: az első csók a Duna-parton, a titkos találkozások az iskolaudvar mögött… és az utolsó veszekedésünk, amikor Gábor apja eltiltotta tőlem, mert „nem vagyok elég jó családból”.

– Sajnálom – mondja halkan Gábor. – Akkor gyáva voltam.

– Én sem harcoltam eléggé érted – válaszolom könnyes szemmel.

A házból Anna figyel minket az ablakból. Látom rajta a féltékenységet és a fájdalmat is.

– Mit akarsz most? – kérdezi Gábor halkan.

– Nem tudom… Talán csak azt akartam tudni: lehetett volna másképp? Vagy csak áltatom magam?

Gábor sóhajt. – Mindig lesz bennünk egy darab abból a régi szerelemből. De már nem vagyunk azok az emberek.

Bólintok. Tudom, hogy igaza van. De mégis… valami bennem felszakad.

Elbúcsúzunk egymástól. Anna nem szól hozzám többet; csak néz hidegen, ahogy elmegyek.

Hazafelé villamoson ülök, nézem Budapest esti fényeit. Vajon hányan ülnek most körülöttem úgy, hogy ők is valamit elvesztettek örökre? Hányan gondolják azt: „mi lett volna ha…”?

Otthon leülök az ablakhoz és nézem az üres lakást.

Talán sosem tudjuk meg igazán, hogy mi lett volna ha máshogy döntünk… De vajon jobb lett volna? Vagy csak más?

Ti mit gondoltok: érdemes felkavarni a múltat? Vagy jobb békén hagyni azt, ami már elmúlt?