A vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott – amikor a fiam bemutatta a menyasszonyát, és felismertem benne a lányt, aki tönkretette a lányom életét
– Anya, szeretném, ha megismernéd Annát – mondta Michał, miközben a vasárnapi húsleves gőze lassan szétterült a konyhában. A kanál megállt a kezemben. Anna. A név, ami évek óta kísértett, most hirtelen valósággá vált. A lány, aki ott állt Michał mellett, mosolygott rám, mintha semmi sem történt volna. De én tudtam. Én emlékeztem minden könnycseppre, amit Ola hullatott miatta.
A szívem hevesen vert, miközben próbáltam összeszedni magam. Ola is ott ült az asztalnál, sápadtan, lehajtott fejjel. Azonnal láttam rajta, hogy felismerte Annát. A levegő megfagyott közöttünk.
– Örülök, hogy végre találkozhatunk – mondta Anna kedvesen, de a hangja számomra éles késként hasított bele a múltba.
Michał ragyogott a boldogságtól. – Anna lesz a menyasszonyom! – jelentette be büszkén.
A villa kiesett Ola kezéből. Egy pillanatra mindenki ránézett, de ő csak bocsánatkérően mosolygott és lehajolt érte. Én pedig próbáltam uralkodni magamon, hogy ne robbanjak ki azonnal.
Az ebéd alatt Anna vidáman mesélt magáról: új munkahelyről egy budapesti reklámügynökségnél, közös tervekről Michałlal, és arról, mennyire örül, hogy végre családtag lehet. De minden szava mögött ott lappangott bennem az emlék: az a nap, amikor Ola zokogva jött haza az iskolából, mert Anna és barátnői megalázták őt az egész osztály előtt.
Évekig tartott, mire Ola újra bízni tudott az emberekben. Terápia, hosszú beszélgetések éjszakákon át – mindez azért, mert Anna kegyetlen volt vele. És most itt ül velünk egy asztalnál.
Az ebéd után Ola gyorsan felállt. – Kimegyek egy kicsit sétálni – mondta halkan.
Utána mentem. A kertben találtam rá, ahogy remegő kézzel gyújtott rá egy cigarettára.
– Anya… nem tudom elviselni ezt – suttogta. – Hogy lehet az, hogy pont ő? Miért pont ő?
Átöleltem. – Nem tudom, kicsim. De nem hagyhatjuk szó nélkül.
– És Michał? Ő semmit sem tud… – nézett rám könnyes szemmel.
Visszamentem a házba. Anna épp mosogatott, Michał pedig boldogan pakolta el a maradékot. Néztem őket: a fiamat, aki mindig is hitt abban, hogy az emberek jók; és Annát, akinek múltja sötét árnyékként vetült ránk.
Este Ola szobájában ültem. – El kell mondanunk neki – mondtam halkan.
– Nem akarom tönkretenni Michał boldogságát… de nem akarom újra átélni azt sem – felelte Ola.
Másnap reggel leültettem Michałt. – Fiam, beszélnünk kell valamiről… Annáról.
Elmeséltem neki mindent: hogyan bántotta Olát éveken át az iskolában; hogyan sírt esténként; hogyan zárkózott be hónapokra. Michał először nem akarta elhinni.
– Biztos vagy benne? Anna sosem mesélt ilyesmiről…
– Mert nem büszke rá – válaszoltam keserűen.
Michał napokig kerülte Olát és engem is. Végül egyik este hazajött Annával együtt. Anna sírt.
– Sajnálom… – kezdte remegő hangon. – Tényleg sajnálom mindazt, amit tettem veled… Nem tudom visszacsinálni…
Ola csak nézte őt némán. Végül megszólalt:
– Nem nekem kell megbocsátanod, hanem magadnak. Én már megtettem… de nem felejtek.
A családunk darabokra hullott azon a vasárnapon. Azóta is próbáljuk összerakni magunkat: újra tanulni bízni egymásban, elfogadni a múltat és hinni abban, hogy talán egyszer minden rendbe jöhet.
De vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol ennyi fájdalom gyűlt össze? Vagy örökre ott marad köztünk ez a fal?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani valakinek, aki tönkretette a gyermeked életét?”