Nem tiltom a férjemnek, hogy tartsa a kapcsolatot a fiával, de nem akarom, hogy velünk éljen – az én történetem egy mozaikcsaládban
– Nem hiszem el, hogy ezt most komolyan gondolod, Damian! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem remegett, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Damian ott állt velem szemben, a tekintete egyszerre volt könyörgő és dacos.
– Magdi, kérlek… Ő az én fiam! Nem hagyhatom, hogy az anyjánál maradjon, amikor ott minden szétesik. – A hangja megremegett, és láttam rajta, mennyire fáj neki ez az egész.
A nevem Tóth Magdolna, de mindenki csak Magdinak hív. Huszonnyolc éves vagyok, és ez az első komoly kapcsolatom. Damian három évvel idősebb nálam, és amikor megismertem, már túl volt egy váláson. Tudtam, hogy van egy nyolcéves kisfia, Kristóf, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd nekem is döntenem kell róla.
Az egész egy szürke novemberi estén kezdődött. Damian telefonja megállás nélkül csörgött. Végül felvette, és csak annyit mondott: „Igen, persze, megyek.” Amikor letette, láttam rajta az aggodalmat.
– Kristóf anyja… – kezdte halkan. – El akar költözni vidékre az új barátjával. Azt mondta, ha nem viszem el Kristófot magunkhoz, akkor beadja a gyámügyre.
A világ megállt körülöttem. Egy pillanat alatt minden tervem szertefoszlott: a közös utazások, a kettesben töltött esték, a csendes reggelek. Hirtelen ott lebegett előttem egy nyolcéves kisfiú árnyéka, akit sosem ismertem igazán.
– Én… nem tudom – suttogtam. – Nem vagyok kész erre.
Damian arca elkomorult. – Magdi, ez nem arról szól, hogy kész vagy-e. Ez róla szól. Az én fiamról.
Napokig nem aludtam rendesen. Anyámnak is elmondtam mindent. Ő csak legyintett: „Nem te szülted azt a gyereket. Ne vállald túl magad!” De a barátnőm, Zsófi másképp látta: „Ha szereted Damiant, akkor elfogadod a múltját is.”
A következő hétvégén Kristóf nálunk aludt. Próbáltam kedves lenni vele, de minden mozdulata idegen volt számomra. A reggeli kakaót kiöntötte az asztalra, a kanapén ugrált, és amikor rászóltam, csak rám nézett nagy barna szemekkel.
– Te nem vagy az anyukám – mondta egyszerűen.
Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Napokig visszhangzott a fejemben.
Damian egyre feszültebb lett. Egy este összevesztünk.
– Nem akarom elveszíteni őt! – kiabálta. – De téged sem!
– És én? – kérdeztem sírva. – Én számítok valamit ebben az egészben?
Aztán jött a végső döntés ideje. Kristóf anyja tényleg elköltözött vidékre. Damian ügyvédhez ment, és megkezdődött a harc a felügyeleti jogért. Egyre több időt töltött Kristóffal, én pedig egyre inkább éreztem magam kívülállónak a saját otthonomban.
Egy este Kristóf sírva jött be hozzám.
– Magdi néni… Apa azt mondta, most már itt fogok lakni. De én félek…
Leültem mellé az ágyra. Megsimogattam a haját.
– Én is félek, Kristóf – vallottam be halkan.
Azóta minden napom harc lett: harc önmagammal, hogy ne legyek féltékeny egy ártatlan gyerekre; harc Daminnal, aki két tűz között őrlődik; harc az anyámmal, aki szerint bolond vagyok; harc a barátnőimmel, akik szerint önző vagyok.
Egyik este Damian leült mellém.
– Magdi… Szeretlek. De nem tudom ezt nélküled csinálni.
Ránéztem. Láttam rajta a fáradtságot és a kétségbeesést.
– És ha nem megy? Ha nem tudom elfogadni?
– Akkor elveszítelek mindkettőtöket – suttogta.
Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon önzőség-e nemet mondani arra, hogy egy gyerek velünk éljen? Vagy jogos félelem attól, hogy elveszítem önmagam? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e igazán szeretni valakit úgy, hogy közben nem tudod elfogadni a múltját?