„Azt hittem, segítek a lányomnak, de rájöttem: csak a dadusa, szakácsa és pénztárcája lettem” – Egy nyugdíjas anya vallomása

– Anya, nem tudnád ma is elhozni Lilit az oviból? – Dóra hangja fáradtan csengett a telefonban. Már megint. A harmadik nap ezen a héten. Letettem a kávéscsészét, amit épp csak elkezdtem kortyolgatni a reggeli csendben.

– Persze, kicsim – feleltem automatikusan, de a hangom már nem volt olyan lelkes, mint az első hetekben.

Amikor Dóra három hónappal ezelőtt becsöngetett hozzám, karján a síró Lilivel, azt hittem, összedől a világ. A férje megcsalta, elváltak, és hirtelen nem volt hová mennie. Az első napokban minden erőmmel azon voltam, hogy megvigasztaljam őket. Főztem, mostam, mesét olvastam Lilinek esténként, miközben Dóra a szobájában sírt vagy telefonált az ügyvédjével.

Aztán teltek a hetek. Dóra visszament dolgozni egy könyvelőirodába, de csak részmunkaidőben. Azt mondta, még nem bírna többet. Én pedig egyre többször kaptam magam azon, hogy egész nap rohanok: reggel oviba viszem Lilit, aztán bevásárolok, főzök, mosogatok, délután vissza az oviba, este fürdetés, mese. Dóra későn ért haza, fáradtan ledobta magát a kanapéra.

– Anya, olyan jó, hogy vagy nekünk – mondta ilyenkor hálásan. De valahogy már nem tudtam örülni ennek a mondatnak.

Egyik este, amikor Lili már aludt, Dóra leült mellém a konyhában.

– Anya, tudom, hogy sokat segítesz… De most nagyon nehéz minden. Ugye még egy ideig maradhatunk?

Bólintottam. Hogy mondhattam volna nemet? Hiszen ő az én lányom! De belül egyre nőtt bennem a feszültség. A barátnőim mesélték, hogy utaznak, színházba járnak, végre élvezik a nyugdíjas éveket. Én meg… újra anyuka lettem. Vagy inkább: dadus.

Egyik reggel Lili hisztizett az ovi előtt.

– Nem akarok bemenni! Csak mamával akarok lenni! – kiabálta.

Az óvónő rám nézett.

– Nagyon ragaszkodik magához – mondta halkan.

Hazafelé sírtam. Vajon elrontottam valamit? Túl sokat vállaltam? Vagy csak természetes, hogy segítek?

Dóra egyre többször kérte kölcsön a bankkártyámat: „Most nincs pénzem fizetésig”, „Lilinek új cipő kell”, „A gyógyszertárban is hagytam egy vagyont”. Először szó nélkül adtam. Aztán egy nap észrevettem: elfogyott az összes megtakarításom. Az a pénz, amit arra szántam, hogy végre elutazzak Balatonra vagy vegyek egy új könyvespolcot.

Egy este összevesztünk.

– Dóra, meddig fog ez még tartani? – kérdeztem remegő hangon. – Nem bírom már…

– Anya! Hát nem érted? Most van rám szükségük! – kiabált vissza könnyes szemmel. – Te mindig csak magadra gondolsz!

Ez fájt. Mindig is azt hittem, jó anya vagyok. Mindent feladtam értük. De most először éreztem: talán túl sokat adtam.

Másnap reggel Lili odabújt hozzám.

– Mama ne sírj! – suttogta.

Megsimogattam a haját és elhatároztam: beszélnem kell Dórával. Este leültünk a konyhaasztalhoz.

– Dóra – kezdtem halkan –, szeretlek titeket. De ez így nem mehet tovább. Segítek, amiben tudok, de nekem is szükségem van egy kis szabadságra. Nem lehetek mindig mindenki helyett minden.

Sokáig hallgatott.

– Igazad van – mondta végül csendesen. – Csak… annyira félek egyedül maradni.

Megfogtam a kezét.

– Nem vagy egyedül. De nekem is van életem.

Azóta próbálunk új szabályokat felállítani: Dóra többet vállal otthon, én néha elmegyek sétálni vagy találkozom a barátnőimmel. Nem könnyű. Néha még mindig bűntudatom van. Vajon önző vagyok? Vagy csak ember?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az anyai szeretet és az önfeláldozás határa?