„Beleegyeztem, hogy az unokám nálam lakjon az egyetem alatt – most úgy érzem, idegen vagyok a saját otthonomban”

– Anna, kérlek, legalább a cipőidet ne hagyd szanaszét a folyosón! – szóltam rá kissé feszülten, miközben próbáltam átlépni a színes tornacipőkön.

Ő fel sem nézett a telefonjából, csak annyit mormolt: – Mindjárt elrakom, nagyi.

Ez a „mindjárt” már három napja tartott. Régen, amikor Anna kicsi volt, minden apróságot együtt csináltunk: sütöttünk almás pitét, rajzoltunk, vagy csak beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Most viszont úgy érzem magam, mintha egy idegennel élnék együtt – vagy inkább mintha én lennék az idegen.

Amikor Anna felvételt nyert a budapesti egyetemre, nem volt kérdés, hogy nálam lakik majd. A lányomék vidéken élnek, és örültek, hogy nem kell albérletet fizetniük. Én pedig boldog voltam: végre újra lesz társaságom, újra lesz kinek főznöm, lesz kihez szólnom esténként. Azt hittem, visszakapok valamit abból a régi örömből, amit Anna gyerekkora adott nekem.

Az első hetekben minden rendben ment. Anna mesélt az óráiról, együtt vacsoráztunk, néha még segítettem is neki beadandót írni. De aztán valami megváltozott. Egyre később járt haza, gyakran csak egy gyors „Szia!”-t dobott be az ajtón. A szobájába zárkózott, zenét hallgatott vagy videóhívásban nevetgélt a barátaival. Én pedig ott ültem a nappaliban, és vártam. Vártam egy pillanatot, amikor újra szüksége lesz rám.

Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem meg a vacsorát, mert Anna még mindig nem jött haza, felhívtam a lányomat.

– Zsuzsa, beszélnünk kellene Annáról – kezdtem bizonytalanul.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Semmi konkrét… csak… mintha nem is lakna itt. Nem beszélgetünk, nem eszünk együtt. Olyan furcsa minden.
– Anyu, ne aggódj! Ez ilyen. Az egyetem sok időt elvesz. Majd összeszoktok – próbált nyugtatni.

De nem szoktunk össze. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bérlő a saját lakásomban. Anna barátai is gyakran átjöttek – hangosak voltak, nevetgéltek, néha még hajnalig is fent maradtak. Én ilyenkor inkább bezárkóztam a hálószobámba és próbáltam nem hallani semmit.

Egy vasárnap reggel azonban betelt a pohár. Anna és két barátnője a nappaliban ültek pizsamában, üres pizzásdobozok között. A konyhában minden csupa morzsa volt, a mosogató tele edénnyel.

– Jó reggelt! – köszöntem kissé élesen.
Anna csak legyintett: – Mindjárt rendet rakunk.
– Ezt mondod már napok óta! Ez az én otthonom is! – csattantam fel.
A barátnői zavartan néztek rám, Anna pedig felállt:
– Nagyi, ne csinálj már ügyet ebből! Fiatalok vagyunk!
– És én? Én már nem számítok? – kérdeztem elcsukló hangon.
Anna csak vállat vont és visszaült.

Aznap délután órákig sírtam a fürdőszobában. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Anna még kicsi volt és minden apróságot megosztott velem. Most pedig… mintha két külön világban élnénk.

A következő napokban próbáltam beszélni vele. Megkérdeztem tőle:
– Anna, mi történt velünk? Miért vagy ilyen távol?
– Semmi baj nincs, nagyi. Csak fáradt vagyok mindig – válaszolta fásultan.
– De én is itt vagyok! Én is szeretnék része lenni az életednek!
– Majd leszünk együtt többet… csak most minden olyan zűrös – mondta halkan.

De semmi sem változott. Egyre inkább magányosnak éreztem magam a saját otthonomban. Néha azon kaptam magam, hogy kerülöm Annát: ha hallottam, hogy jön haza, inkább kimentem sétálni vagy elmentem a boltba.

Egy este aztán Anna bejött hozzám:
– Nagyi… lehet, hogy keresek inkább albérletet. Úgy látom, ez így neked sem jó meg nekem sem.
A szívem összeszorult. Ezt akartam volna? Hogy elmenjen? Vagy inkább azt szeretném, hogy végre újra közel kerüljünk egymáshoz?
– Nem akarom, hogy elmennél… csak azt szeretném, ha figyelnénk egymásra – mondtam könnyes szemmel.
Anna leült mellém és halkan megszorította a kezem:
– Sajnálom… csak annyi minden történik most velem… de nem akarlak megbántani.

Azóta próbálunk többet beszélgetni. Néha sikerül is – de már sosem lesz olyan egyszerű minden, mint régen. Talán ez az élet rendje: el kell engedni azt is, akit a legjobban szeretsz.

Vajon más nagyszülők is érzik ezt a fájdalmas távolságot? Lehet még újra igazi otthonunk egymás mellett? Várom a ti történeteiteket is…