Negyven év után újra találkoztam az első szerelmemmel – és már nem ismertem rá

– Miért jöttél el, Anna? – kérdezte Gábor, miközben a régi, nyikorgó padon ültünk a Városligetben. A hangja mélyebb lett, mint emlékeztem, de a tekintete ugyanaz a szomorú barna volt, mint negyven évvel ezelőtt.

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem őt, azt az embert, akit valaha mindennél jobban szerettem, és most mégis olyan idegennek tűnt. A keze remegett, amikor a kávéspoharat tartotta, és a haja már őszbe hajlott. De a mosolya… abban még mindig ott volt valami abból a fiúból, akit gimnazistaként ismertem meg.

Akkoriban én voltam az osztály eminense, csendes, visszahúzódó lány. Gábor pedig egy évvel fölöttem járt, mindig gitárral a vállán, farmerdzsekiben, és sosem volt begombolva az inge felső gombja. Az anyám szerint rossz társaság volt – „Anna, ebből csak baj lesz!” –, de engem nem érdekelt. Minden szünetben kerestem a tekintetét, és amikor rám mosolygott, úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk az egész világon.

Titokban leveleket írtunk egymásnak. A tanárok persze észrevették, de sosem tudták elkapni minket. Néha elszöktem otthonról, hogy találkozzunk a Duna-parton vagy a Tabánban. Az első csókunkat is ott kaptam tőle egy hűvös tavaszi estén. Akkor azt hittem, örökké tart majd.

De nem tartott. Az érettségi után Gábor nem vett fel az egyetemre. Elment dolgozni egy gyárba, esténként zenélt kocsmákban. Én pedig bejutottam az orvosira – anyám álma volt, nem az enyém. Egyre ritkábban találkoztunk. Őt beszippantotta a szabadság és a zene világa, engem pedig a tanulás és a megfelelési kényszer. Egy nap aztán már nem válaszolt a levelemre.

Évekig vártam rá. Minden karácsonykor reméltem, hogy felhív vagy ír egy sort. De csak csend volt. Végül elfogadtam egy fiú udvarlását az évfolyamról – Péterét –, aki kedves volt és megbízható. Házasság lett belőle, két gyerek, panelház Újpalotán, hétvégi bevásárlások az Árpád üzletházban. Néha még álmodtam Gáborról, de egyre ritkábban.

Most pedig itt ültem vele újra, negyven év után. Egy közös ismerős temetésén futottunk össze – mindketten egyedül érkeztünk. Ő elvált, én özvegy vagyok már három éve. A temetés után hívott el kávézni.

– Emlékszel még arra a régi gitárra? – kérdezte halkan.
– Hogyne emlékeznék – mosolyodtam el keserűen. – Még most is hallom néha azt a dalt…
– Azóta sem játszottam el senkinek – mondta, és elfordította a fejét.

Csend lett köztünk. Aztán hirtelen kitört belőlem:
– Miért tűntél el akkor? Miért nem írtál vissza?

Gábor sokáig hallgatott.
– Azt hittem, jobb lesz neked nélkülem – mondta végül fojtott hangon. – Nem akartam visszahúzni téged… Tudtam, hogy orvos leszel, fontos ember. Én meg… csak egy senki voltam.

– Te sosem voltál senki! – csattantam fel dühösen. – Csak azt akartam, hogy szeress!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gábor is lehajtotta a fejét.
– Sajnálom…

Aztán beszélgettünk még órákig: családról, gyerekekről, elmulasztott lehetőségekről. Kiderült, hogy neki is van két fia – egyikük külföldön él, a másik alig beszél vele. Én is elmeséltem a magányos estéimet, amikor Péter halála után csak ülök a konyhában és hallgatom az óraketyegést.

A nap végén Gábor megfogta a kezem.
– Szerinted lehet még újrakezdeni ennyi idő után?

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem őt – azt az idegent, aki valaha mindenem volt.

Most itthon ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg csak az idő változtat meg minket? Vagy mi magunk döntjük el minden nap, hogy kik leszünk egymásnak?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy elmulasztott életet? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?